Egyedül

Hónapok óta egyedül élek, függetlenül, a magam akarata, ritmusa szerint. Na, jó, a munkám ritmusa szerint. De egyedül.

Magányosan? Nem mindig, szerencsére, de néha nagyon el tud hatalmasodni rajtam ez az érzés.

Hiába figyelnek rám sokan, hiába hívhatok fel sok ismerőst, családtagot, igazán nincs kire számítanom a hétköznapokban. Jó ez, persze - hajtogatom.

Hiszen nem kell korán kelni azért, hogy reggelit készítsek, tízórait, ebédet dobozoljak, vasaljak, és senkit sem kell a fürdőből terelgetni, hogy esetleg én is bejussak öt percre. És nem kell hazasietni, hogy főzzek, mossak, nem kell cipekedni a boltból, semmit nem kell. Csak azt, amit én szeretnék. De szeretnék néha szólni. Valakihez, aki válaszol, aki kérdez.

És nincs kihez szólni, nincs kit átölelni, nincs kiből erőt meríteni, és hiába hajtogatom, hogy erős, és önálló vagyok, azért ez nem minden este jellemző. Már nem sírok, régóta, ez is valami.

És már nem is valakiért sírtam, hanem magamért, a hülye, elhibázott, félretervezett és félreértelmezett életemért. A nem létező álmaimért sírtam. Már nem sírok.

Az egyedüllétemet nem akarom őrült pasizós bulikba fojtani, nem akarok internetes társkeresőkön névtelenül szexelni az éterben valami őrülttel, aki nyílván rajtam kívül még 100 másik lánnyal partyzik, és nem akarok én senkit sem megismerni, mert mások szerint hozzám illő lenne.

Nem akarok hozzám illőt, nem hozzám illőt; robbanást akarok és tüzet.

Nem akarok megfelelni, nem akarok hülye elvárások szerint választani:

„Hú, legalább egyetemi diplomája legyen, saját lakása, de Budán, és nagy kocsija, meg menő vállalkozása, és magas legyen meg izmos és fekete, meg kék szemű, és még ne legyen gyereke, ne legyen exbarátnő, ne legyenek haverok, szeresse a művészetet, ne nézzen verekedős filmet, mindig hozzon virágot, és tőlem akarjon gyereket, miután feleségül vett Balin. Vagy Vegasban. Lánykérés szigorúan Párizsban, Róma határeset, és a szülei is vallásosak legyenek, meg lehetőleg jómódú polgárcsaládból, hú, vidéki, az gáz…” zsong az agyamban a sok hülyeség, amit jó tanácsként a barátoktól, ismerősöktől, jóakaróktól kapok.

Nem akarok elvárás listát gyártani, nem akarok összefutni senkivel, aki engem is próbálna beskatulyázni valami hülye rendszerbe, ami őszerinte a tökéletes nő, a gyermekei anyja.

Egy idézet ötlött fel bennem, amit éppen tőletek kaptam anno. Márai írása: “Ha az embereknek nem tetszik, hogy így, vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod…”

Hát ezért nem alkuszunk, ezért nem alkuszom én sem. Inkább egyedül, mint mások által tökéletesnek tartott látszat-kapcsolatban.

Nagynéném mondta nekem egyszer: “Kislányom, a magány és az egyedüllét között nagyon nagy a különbség. Egy idős barátnőm a férje mellett él 30 éve, és nagyon magányos. Én egyedül élek, de nem vagyok magányos. Csak egyedül élek.”

Istennők

Nők, angyalok, pufókak, szépek, múzsák és anyák, gyönyörűek vagy suták.

Nők a reneszánszban, Boticellitől Tiziánóig, vagy egész máskép(p) Klimttől.

Nők, akik tartják a világot, ahogy Kriszti mondaná, a női tulajdonságok megtestesülnek az egész világon, a természetben, vagy a természet testesül meg bennünk.

Istennők, rajongások tárgyai, női. Változatos kavalkád a szépség ideálja a különböző korokban, a különböző művészetekben, és teljesen egyedien csapódik le bennünk, mai nőkben, ez a sokféle „szép”, ez a sokféle rajongás.

Reneszánsz női képek - mivel a művészek megrendelésre festettek női arcokat, nem sugárzik egy festmény tekintetéből sem olyan hév, mint a férfi portrékról. Más irányultságúak voltak a festők…

A női istenek ábrázolása pedig hagyományos, szőke, hosszú haj, angyali tekintet, semmi extra, sőt, mai szemmel inkább csúnya arcok.

Hú, a gyerekképek egyenesen ijesztőek!

Van egy elmélet, mely szerint magunkban hordozzuk a görög istennők archeotípúsait. Van, aki Athéné harciasságát és éles eszét viseli magán, van aki a házitűzhely őrzője Hesztiaként, s van, aki az anyai ragaszkodással Perszephonévé válik. Jobban megnézve egyik istennő sem tökéletes. Sőt, tökéletlenségük teszi őket egyedivé. Miben vagyunk mi isteniek és miben tökéletlen emberiek?

Nők, istennők, a nő, az istennő. Mennyiféle lehet, mennyi mindenért imádható, tisztelhető.

Szépség és ragyogás. Ezek fontos tulajdonságai az istennőnek.

De mitől ragyog? Mitől szép? A női tulajdonságoktól?

Nem, attól ragyog, hogy valaki szépnek látja, valaki érdemesnek találja arra, hogy ragyoghasson. Hogy a szikra fellobbanjon a szemében, és égjen a tűz, amit aztán folyton táplálni kell az imádattal, a hódolattal, hogy ne hunyjon ki a láng.

Szép vagy, csinos vagy, jól nézel ki. Hú, nem is tudok mit kezdeni ezekkel a kifejezésekkel. Nem tudok istennő lenni, vagy csak felemásan.

Éveken át, ha azt mondta nekem egy férfi: “De csinos vagy!”, gyorsan rávágtam, hogy “ó hát ez a ruhám már 5 éves”, vagy hogy “á, dehogy is”, de a legjobb az volt, amikor így reagáltam: “… na térjünk vissza a tárgyra”.

Egy tréner barátom éveken át mutatta a tükröt a dicséreteivel, és mindig figyelmeztetett, hogy válaszoljak igazi nő módjára, köszönjem meg és csak mosolyogjak, élvezzem ki, ha bókolnak nekem. Tanuljam meg végre élvezni azt, hogy nő vagyok! Nem is tudom ….5 évembe tellett??

Egy apró trükk, szép ruha, szép cipő, és egyszerre istennő lehetek akár én is.

Igen, tudom, hogy szép, mármint a ruha, és talán nem olyan gáz rajtam, na de hogy én ebben emberek közé? Én a farmeros, pólós lány? Akire mindig rá kell szólni, hogy most szép legyél. Miért nem vagyok minden nap az? Miért nem járok minden nap szoknyában, harisnyában, csizmában?

Miért nem akarok minden nap Istennő lenni? Passz. Jobb elbújni.

Hát, aki meg akar venni, az farmerban vegyen meg, aztán leszek az Istennője, amikor és ameddig imád.

Furán hangzanak a bókok, a ma megint gyönyörű vagy, elkápráztat a mosolyod, és a többi. Nem tudok mit kezdeni velük.

Én évekig nem istennő voltam, hanem egy tartozék, egy testrész, egy alkatrész valakiben. Az elején sem nagyon istennősködtem, úgy rémlik.

Ne arra emlékezzenek, mi van rajtad, hanem arra, mit mondasz.

Lehetünk istennők csak úgy saját magunkért? Mikor nincs, aki istennővé tegyen, azzá varázsolhatjuk-e saját magunkat? A külcsín, a ruha, a smink hozzátesz, vagy elvesz a természetességünkből? Akkor kezdtem sminkelni magam, amikor fel mertem vállalni a nőiességem. Akkor vágattam le a hosszú hajam, amikor már tudtam, rövidebb frizurával is lehetek vonzó nő. S akkor kezdtem nőisen öltözködni, szoknyát, szép cipőt és táskát hordani, mikor éppen elhagytak, megaláztak, nem szerettek. Én így csaltam elő magamból az istennőt. Az istennőt, aki néha darabos, szögletes, néha férfias - mert ilyen szerepbe kényszerül-, de legbelül talpig nő finom vonalakkal és puhasággal.

Ha valaki engem akar, az tudja, hol és hogyan imádhat. Ha valaki más Istennőt akar, azt is megtalálja. Ha egyszerre többet, és jól csinálja, rajta.

Én csak akkor ragyogok, ha meggyújtanak. És addig leszek az Istennője, ameddig szikrát kapok.

Istennőnek lenni napi 24 órában nagy fáradtság. Szép lassan kell belejönni, és meg kell tanulni élvezni. Ahogy meg kell tanulni értékelni, hogy istennők lehetünk valakinek az életében.

És meg kell tanulnunk értelmezni a többi Istennő üzenetét. Legyen az ókori, reneszánsz vagy éppenséggel a barátnőnk.

Mondd, te kit választanál?

Találós kérdés: Ha döntened kellene, hogy egy nálad sokkal fiatalabb vagy nálad sokkal idősebb társat válassz magadnak, akkor te kit választanál? A majd 1o évvel ifjabb, hozzád képest csaknem éretlen Tibit, vagy a majd két évtizeddel idősebb, talán már túlérett Tibort? Mire vágyunk? Kire vágyunk?

Internetes társkereső oldalon előbb-utóbb csaknem minden egyedülálló “kiköt”. Van, aki csak gyors tájékozódás miatt megy fel egy ilyen oldalra, hogy megnézze, vannak-e hozzá illő egyedek, pasik, vagy csajok, akiknek esetleg ő megfelelhet, vagy akik neki megfelelnek. Aztán vannak a bátrak, akik regisztrálnak és profilt hoznak létre, és naponta lelkesen várják az ellenkező neműek jelentkezését, vagy lelkesen like-olják a másik oldal profilját. A kevésbé elszántak kicsit passzívan nézelődnek, még az is lehet, hogy regisztrálnak, de csak álnéven - nem kiadva saját magukat. Hiszen nem mindenki akarja kitenni az ablakba, hogy éppen egyedül van és vágyik valakire.

Nos, én voltam már nézegető, bátor és kevésbé elszánt is. Egyik sem vezetett eredményre. Beáldoztam rá hónapokat, napi 1o percet, esélyt adtam levélváltásoknak, személyes találkozónak, néhány randevúnak, s a végén mégis egyedül püfölöm a billentyűzetet a témában érdekelt és tájékozott egyedként.

Én néhány éve egy napig voltam tagja egy ilyen társkeresőnek, de pánikszerűen menekültem az első egy-két bemutatkozó levél után.

A profil törlésére akkor került sor, amikor az én Tiborom egy hasonló levéllel várt a virtuális postaládámban:

“Szia! Tibor vagyok 45 éves, 165 cm és 130 kg.” - eddig semmi probléma, lehet egy mackó is kedves társ. Na, de a folytatás….

“Tudom, hogy dagadt vagyok, büdös is, mert izzadok, és szuszogok, horkolok, néha a gyaloglás is nehezemre esik. De imádom a hedonizmust, gyakran vinnélek elegáns éttermekbe a luxus autómon, és ha elviseled a nehéz természetemet, kárpótollak a balatoni vitorlásomon. Gyakran járok jachtozni az Adriára, ajándékokkal kényeztetlek, ha leszel a dekoratív kiegészítőm.”

Hukk, annyira nem gondolom magam dekoratívnak, kiegészítőnek meg pláne nem, szóval, tudtam, a probléma az én agyamban, az én agyammal van.

Talán már túl tájékozott és tapasztalt is vagyok a témában. Olvastam könyveket, a témába vágó “szak”cikkeket, beszélgettem barátokkal, kollégákkal, pszichológussal, lelkitárssal, s a végén mégsem lettem elég okos ahhoz, hogy megtaláljam a másik felem.

Vagy nem is kell okosnak lenni ehhez? Sőt, inkább legyünk “buták”, akik beugranak a “tetszikelős”, “csókküldős”, udvarlós leveleknek? Akik még elhiszik, hogy pár mutatós kép, egy kicsit egyedi bemutatkozó szöveg alapján több ezer jelölt közül pont minket választanak. A két szép szemünkért, vagy másért.

Legyünk buták, akik lelkesen like-oják a csivavát tartó, kigyúrt férfitesteket, aki elájul egy “Őszinte és mély kapcsolatra vágyom” vagy “Keresem a másik felem” jeligétől?

Próbáljuk ki, mit tud az ifjú Tibi? Igen, igen, igen.

Ha elég nyitott vagy a nyári kalandokra, ha még belefér az életedbe, idődbe egy lazább kapcsolat, akkor neked is ajánlom Tibit!

Receptre írnám fel időnként magunknak, 35 feletti nőknek a 30 alatti pasikat! Néhány hétre, titokban! Egész addig, míg tart az az elemi kémia, amikor fejvesztve dobod le a bugyidat magadról!

Tibivel persze vagy egy kölcsön kecóban, vagy a te lakásodban találkozol, nem mutatod be a barátaidnak, nem ismered a haverjait, de nem is érdekel. Heti egy-két alkalommal imádod, majd amikor kezdene beléd szeretni, kilépsz.

Mert nem gyereket akarsz magadnak, hanem pasit. Bár Madonna elég jól elvan a fiatal szeretőjével, nekem a minden napok nem működtek volna az ifjú lovagommal.

Hogy én lennék a gonosz, könnyűvérű, kiélt öregasszony? Nem hiszem.

Csak próbálom a határaimat, és keresem a másik felemet. És mivel a bugyimon kívül az agyamat is szeretném eldobni, okosan lelépek.

Sajnos én buta nem vagyok, nem annak születtem. Tanultam, dolgoztam, tapasztaltam, néha elbuktam, felálltam és tovább mentem. És mennék most is tovább, ha lenne merre, ha lenne kivel. Mert választék az van, de a választás nehéz.

Egy kattintásnyi távolságra vár a boldogság, vagy éppen sok egy kattintással örök keresési folyamatot működtetek….

Szóval Tibi vagy Tibor? Én a kettő között keresem az én Tibcsimet, talán létezik. Ha igen, jelentkezzen “A még nem adtam fel” jeligére.

Vonatzaj

Előző életemben lehet, hogy vasutas voltam. Mondom ezt, hiszen életem eddigi szakaszában többet vonatoztam, mint más egész életében. Vonat vitt öt éven át középiskolába a több mint egy órányira fekvő megyeszékhelyre, vonattal utaztam egyetemi tanulmányaim városába, minden héten vasárnap este oda, csütörtök-pénteken vissza. Egyszer össze is számoltam, mennyi kilométert és pénzt emésztett fel a tanulmányaim során a vasút, egy világkörüli út illetve egy kisebb ingatlan kijönne belőle.

A vonatozás azonban nem csak kilométereken keresztüli zakatolást jelentett, hanem hozott sok barátságot, s talán még szerelmet is. Legtöbbször ugyanazokkal az arcokkal utaztam ugyanazon a vonalakon. Hiszen hozzám hasonlóan többszáz diák fúrta fel magát ugyanarra a járatra vasárnaponként, vagy hazafelé a hét vége előtt. A diákok között voltak rendszeres útitársak, akikkel együtt utaztunk, egymásnak helyet foglaltunk, akikkel együtt ütöttük el a haszontalan időt, vagy éppen együtt készültünk a következő vizsgára. S igen, az útitársak között voltak szerelmek, vagy majdnem-szerelmek.

A vonaton akkor is ismerős lett az ismeretlen, ha sosem mutatkoztunk be egymásnak. Ha hetente látjuk egymást ugyanott fel- és leszállni, egy idő után köszönés nélkül lettünk ismeretlen ismerősök. Sőt, köszönni sem kell, hogy értsük, érezzük a másikat, hogy éppen rájöjjünk: nyomasztják az órák, egy beadandó feladat, vagy csak úgy lazán elvan.

A vonatról leginkább a be nem teljesült szerelmek maradtak meg. Szomszéd városban felszálló köbcös legény, aki nem annyira a zsánerem, de mégis a kisugárzása sejtet valamit. Rendszerint ugyanakkor és ugyanott száll fel, észrevesz, de mégis kerül, köszönés, bemutatkozás pedig még véletlenül sem jön össze. Több évig kerülgetjük egymást, hogy utána más életúton fusson tovább a vonatunk. Mert túl félénkek voltunk egymáshoz. Aztán a véletlen persze produkál meglepetést, s szembejön egyszer egy bevásárlóközpontban feleséggel, gyerekkel. Talán megismert, én őt igen.

Másik szerelem-ismerős: a mindig velem utazós. Humoros, haverozós, kihagyhatatlan társaság. Ha kell lelazít a poénjaival, ha kell épp felhúz a vizsgákra való készüléssel, de sosem hagy hidegen. Nem tudom, hogy mit érzek, vagy érzek-e valamit. Egészen addig, amíg ki nem derül: ő talált magának barátnőt, komolyat, szépet, okosat, s innentől kezdve nem fog ráérni velem utazni. Na ekkor jön a kutyára a gőzmozdony és esik le a tantusz, hogy mit is jelentett ő nekem. Gyűlölöm a lányt, s főként magamat, hogy így elblicceltem ezt a lehetőséget. Rég nem vonatozunk már, rég nem láttuk egymást, de a híreket a sikeres pályájáról és családi gyarapodásáról azért megkapom.

A vonat pedig robog tovább, most éppen nélkülem. Másoknak hoz szerelmeket, találkozásokat és reményeket.

Motorzaj

Ott állt egy motor a balatonalmádi ház udvarán, azt hittem, apám vette. Bár akkor már 10 éve elváltak anyámtól, azt mégis tudtam, hogy apám nagy dzsentri  volt. Miközben itt dolgozom nála a balatoni piacon horgászcikket árusítva, apám néha unja a banánt, nyilván, agyára ment a Balaton és vett egy motort.

Este 11 volt, halkan mentem el a motor mellett, fáradt voltam, kicsit szórakoztunk este páran piacosok, de másnap mindenki korán kezdett, hát én is igyekeztem haza – a bérelt házba.

Bementem a konyhába – a ház a konyhával indult. Ott volt a széken egy fekete hátizsák. hirtelen gyanús lett, mert apám nem volt az a hátizsákos fajta. De továbbmentem.

Bementem az egyetlen lakószobába, ahol négy ágy volt a szoba négy falánál elhelyezve. Apám és a két „új” fia aludtak három ágyban, én csöndben az enyémhez mentem …. volna…. ha az üres lett volna. De valaki aludt benne. Ez nem a Hófehérke és a hét törpe sztori, ez a valóság volt!

Visszamentem a konyhába, belenéztem a hátizsákba, mert valahogy éreztem, hogy onnan jön a baj. Nem hittem a szememnek, ki alszik az ágyikómban!

Az ember tudja, hogy a fiatalság bolondság. Na de ennyire??? Ehhez a pasihoz semmi közöm! Egy egyetemi nyári táborban ismertem meg két hete, egyetlen egyszer elmentem vele bérelt biciklin biciklizni, mert senki más nem akart, ettől ő belém szeretett, én nem…, s bár ő Budapesten tanult, én meg  nem, de ő úgy gondolta, a távolság nem akadály, … én meg nem…. Amúgy nagyon jóképű és rendes fiú volt. Talán épp ez volt a baj.

A vezeték nevét már akkor sem tudtam. Nyilván, apám dzsentri lélek, nem lacafacázott, amikor ők aludni mentek, nemes egyszerűséggel kvártéllyal kínálta a fáradt vándort, aki épp lánya kezét jött tán megkérni, ki tudja. De legjobb, ha most mindenki alszik, mert reggel 6-kor kelés.

Felébresztettem az ágyamban alvó helyes és nemes lelkű férfiút, ő maga mellé rántott örömében, megölelt, meredt szemekkel mozdulatlanul tűrtem egy 5 percig, majd hogy meneküljek, kitaláltam, hogy menjünk ki.

Ekkor megtörtént az, amire sose vágytam, hogy nézzem a csillagokat az égen egy férfival, akire viszont rá se bírok nézni.  A szemem sarkában láttam a motort, a bajlós jelet…

Néztem a csillagokat, azon a szép meleg nyári estén, és majd szét vetett a düh, hogy mit kezdek én most vele. Ezzel az egésszel.  

Mivel tudta, mely városban lakik az anyám, a nevem alapján felhívogatott a vonalason (na persze, akkor még nem volt elterjedve a mobiltelefon) minden telefonszámot a telefonkönyvből, megkérdezte, én vagyok-e a lányuk, így amikor végre az anyámat hívta fel, anyám logikusan azt válaszolta, hogy igen. Bár ne tette volna…

Hogy meneküljek a csillagnézegetéstől, mielőtt elkap a sikító frász, kitaláltam, hogy menjünk sétálni. A falu két házzal odébb véget ért, besétáltunk az erdőbe. Aggódott. Mondtam  neki, hogy ne aggódjon, én visszatalálok és Telihold van, mit aggódik. Sokat mentünk, majd miután már éjfél volt és nem jutott semmi az eszembe, hogy szabadulhatnék meg tőle, jeleztem, hogy én most hazamennék aludni. Megfordultam, és láttam, hogy három út vezet vissza. Na de melyik a miénk???

Ő persze bepánikolt. Mondtam, hogy ne féljen, mert reggel hatig van időnk, addig visszaérünk. A Hold fényében egy ősfás részre érve magam is egy horrorfilmben éreztem magam, de céltudatosan mentem előre, kerestem a lest. A pasi remegett.  Felhívja a fél várost értem, azt se tudja, várom-e, nem fél a kikosarazástól, de fél az erdőben…

Közöltem vele, hogy valahol biztosan lesz egy les. És lett egy les. Felmásztam. Ő teljesen ámulva nézett rám. Láttam a lámpafényeket, tudtam, hogy arra van a falu. Hajnal félkettőkor már nem számított, hogy mellette kell aludnom egy ágyban…

Másnap a piac lányai és asszonyai elolvadtak a Férfi látványától. Néztem, hogy tényleg nagyon helyes, magas és zongoraművésznek tanult az Akadémián. Mi a bajom vele? Sose jöttem rá.

Miután már minden nő beleszerelmesedett, de ő csak értem epekedett, ezért délután már nagyon untam a banánt, kénytelen voltam megkérni, hogy menjen haza Budapestre, mert ez nem fog menni közöttünk. Ekkor belül magamban már nyüszítettem a kialakult helyzettől.

Nagyon szomorú volt. Ő nem tudta, hogy aljas módon azt se bántam volna, ha elhagyom az erdőben. Nézett rám teli vágyakkal. A vágyak még nem szerelem – gondoltam magamban. Ennyivel – a magam részéről - le is tudtam a dolgot. Saját magamban még a vágyakat se fedeztem fel. Megértette, hogy nincs jövőnk.

Felült a motorra másnap délután és elment. Még mindig itt cseng a fülemben az a motorzaj.

Patazaj

Már-már giccsesen romantikus a következő történet.

Forró csókok, ügető lovak, lovaskocsi, és egy vár, a Balaton tetején.

Összebújós, nevetős, óvatosan érintős lovaskocsizás, pattognak a paták a macskaköveken, suhan a szőlőhegy, kiköszönnek a nádtetős házak, és ragyog az ég. Meseszép díszlet, édes ragyogás. Miért is vagyok itt? Miért jó ez a titkos kaland?

Mit adok és mit kapok? Szédítő naplementét, ügető lovakkal, nyár ízét a számba, izzó fényeket, és halkuló nádasokat.

Lábam alatt omladozó várrom, felettem a ragyogó kék ég, és a távolban sorakoznak a szigligeti jegenyefák, mögöttük a tanúhegyek, és el-elpottyantva egy-egy szénaboglyás mező. Ha megfordulok, narancssárga szegélyű Balaton, apró, fehér vitorlásokkal színezve, és kis házikók tetejével megbolondítva.

Szép. Túl szép. A lovak lefelé hetykén robognak, autók engednek előre, és boldog, boldog a pillanat. Meg sem kell szólalni, szinte szavak nélkül szívom magamba a csodát. Nyüzsgő nyár. Izzó csókok, és vágyakozó érintések. Nem lehet betelni vele, egy nap mégsem elég ehhez.

Még akarom, még kérem, mert ez most jó.

Naplementés álom, sötétbe bukó fénynyaláb.

Kortalan szerelem

Mennyire igaz és őszinte a szerelem, ha a társak között generációs, netán több generációs a korkülönbség?

Miért elfogadott, ha egy hetven éves bácsika egy ragyogó huszonéves nővel az oldalán mutatkozik, és miért döbbenünk le azon, hogy Madonna új pasija akár az unokája is lehetne?

Valóban az izzó szenvedély irányít ilyenkor vagy csak a pénz szédíti el a szerelmeseket?

Take it easy - vedd könnyedén! Az egyik legkritikusabb pont, amikor egy közös baráti társaságot kellene működtetni, és az elég vicces tud lenni, ha az egyik fele “nyugdíjasokból”, a másik fele “tinikből” áll. Ugyanakkor, ha vannak közös értékrendek,közös időtöltések, ami mentén a két ember bensőséges viszonya működik, akkor a párkapcsolat működni tud a generációs különbségek ellenére is.

Saját tapasztalatból azt mondhatom, hogy a néhány évvel fiatalabb fiúk ideig-óráig kielégítenek. Hú, igen, elsősorban szexuálisan, és aztán sok minden más nincs is.

Hiszen egész más életszakaszban van még, tíz évvel ezelőtt még én sem száraz fehér bort ittam, meg kellett érnem rá, de valahogy zavar, ha az étteremben ő egy korsó sört kér, én meg bíbelődök a borlappal egyedül. Mert neki ötlete sincs, mit ajánljon.

Van pár nő ismerősöm, ahol a férfi 8-10 évvel fiatalabb. Minden nő dicséri a szexuális élénkségüket és az őszinte tekintetüket, amikor úgy gondolják, hogy a közös életüket közösen jobbá fogják tenni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Persze, ezek a férfiak nem herék, nem élősködők, akikről most írok, hanem valódi társai ezen idősebb, kissé kiábrándult nőknek. Szerintem az életkornak csak annyi lehet a köze az egészhez, hogy a fiatalabbaknak általában még nincs annyi rossz tapasztalatuk, ami az élet iránti rajongást és a szexuális libidójukat megtörte volna… Ezzel felhúzzák a megfáradt női lelket arra a szintre, ahol a női lélek is magasabb szinten működik, és ettől az egész kapcsolat magasabb szinten működik.

Kár, hogy minél idősebb a nő, pláne negyven körül, annál kevésbé talál azonos életkorú, vagy idősebb társat, pedig tele van a világ társra vágyó 40-50-60 éves, lélekben magányosan tévelygő pasikkal is.

Az, hogy az én lakásomban vagy az ő szüleinél találkozunk-e, újabb kényelmetlenségeket szül. Persze, párszor rendben van, de mi érett nők nem egy kölyköt akarunk nevelgetni, hanem egy férfit akarunk magunk mellé.

Egyszer egy 40 éves barátnőmet megkérdezte egy netes ismerkedő portálon egy 28 éves fiú, hogy kikkel lakik együtt? A barátnőmnek kellett pár perc, mire rájött, hogy a 28 éves azt hiszi róla, hogy ő albérletben lakik a cuki barátnőkkel vagy iskolatársakkal. Amikor a lány azt válaszolta, hogy “A kutyámmal, egyedül.”, a pasika annyira meglepődött, mert hogy az ő tapasztalásábán “önálló, egzisztenciálisan oké, önmagát eltartó nő” még nem szerepelt, s ezt őszinte örömmel el is újságolta, és azonnal fel is ajánlotta a farkát.

Az ágyban meg is kapjuk azt a tüzet és lángolást, ami egy hosszú, több éves viszony végére már csak pislákolt... A feszes popsi és életerős fiatal férfitest látványa, illata, a tomboló tesztoszteron ideig-óráig elszédít, de aztán győz az agy, és üres lesz az ágy.

Persze, egy ilyen viszonnyal nem nagyon büszkélkedünk, többnyire valami munkavacsorára vagy ismeretlenre hivatkozva lépünk ki a hétköznapi életünkből, hogy aztán csitriként viselkedjünk pár órára.

Bizonyára ez vezérli a páváskodó öregembereket is, amikor egy gyönyörű húsz évessel az oldalukon mutatkoznak. A csitriség, a gondatlanság emléke, a féktelen fiatalság élménye.

Hajkurászni idősebb nőket, alapvetően jó móka és kaland egy kiskakasnak. Bár ismertem olyan párt (apám munkatársa volt a férfi), ahol a nő 20 évvel volt idősebb. A férfi rajongással imádta a nőt. 30 évet éltek együtt. Sokat jártunk át vendégségbe, eleinte azt hittem, hogy a néni a pasi anyja. Később tudtam meg, hogy élettársak...

Az, hogy a fiatal lányokat mi vezérli, örök rejtély számomra. A pénz minden bizonnyal nagy játékos, biztos van belőle annyi, amiért a ráncosodó öreg úrral gyűrik a lepedőt.

(Öregember nem vén ember! - hihi)

Mark Twain: Stormfield kapitány látogatása a mennyországban című könyvében van egy 70 év körüli öreg férfi, aki azt kérte a mennyországba lépve, hogy legyen még egyszer 26 éves fiatal, mert akkor élt a leggondtalanabb boldogságban - emlékei szerint. De a mennyben csak egy kívánság lehet, és nincs visszaút. Amikor Stormfield kapitány megkérdezi a gyönyörű, fiatal lányokkal körülvett fiatal férfit, miért sír, elmondja, hogy megkapta a mennyben, amit kért, de boldogtalan, mert a fiatal testből még hiányzik az a bölcsesség, ami a 70 éves lélekben már benne van, és bárcsak visszakerülhetne az öreg testébe, hogy ismét a korosztályának megfelelő emberekkel barátkozhasson, beszélgethessen...

Persze, most jön a kérdés, hogy egy fiatalabb pasinak minek kell egy idősebb nő. Talán tapasztalatszerzés, talán kaland, és talán azért, mert a korosztálya lánytagjai épp az idősödő, pocakos urakkal vannak elfoglalva?

Jánosaink

Jánosaink névjegyén diszkréten csak egy telefonszám áll. Ezt csúsztatja oda a figyelmes recepciós a hosszabb távra egyedül szobát bérlő idősebb hölgyvendégeknek. Akiknek így egy gyógyüdülés igazi felüdülés is lehet, valódi újjászületés.

Akinek eddig az az illúziója támadt, hogy wellness hotelekbe csak ifjúházasok, bájosan kedves családok és együtt megöregedett nyugdíjasok járnak, az itt e ponton nagyot tévedett.

Hiszen Jánosaink amilyen csendben és titokban jönnek-mennek a hotelek és a szobák között, a szobákban annál zajosabb sikereket aratnak.

Ügyes Jánosainknak visszatérő vendégei is vannak, akik minden szezonban igénybe veszik őket.

A magányos üres ágyak ekkor megtelnek élettel, Jánosaink minden igényt kielégítenek.

Ha az igény csak arról szól, hogy meztelenül ugráljanak az ágyon, miközben az öregedő, száraz bőrű mamóknak már csak a vizuális élmény kell, akkor vidáman lóbálják férfiasságukat az ügyfél orra, szája előtt.Talán ez a legegyszerűbb módja annak, hogy távozáskor a diszkrét borítékot becsúsztassák az öltönyükbe. Egyéb csúszós, sikamlós történések nélkül. Így mindkét fél elégedett, és megtartotta a házassági esküt is.

Eszembe jut, hogy egyszer munkanélküliségem legyőzése végett nyelvtanári diplomával a farzsebemben almát árultam a debreceni Csapó úti piacon. De hülye voltam! Lóbálhattam volna a melleimet vén kecskéknek - csak az a baj, hogy kicsik a melleim…..

Komolyabb bevetésen Jánosaink biztosan megizzadnak a lepedőgyűrés közben. Ekkor kárpótolja őket a kissé ráncos testeknél a tapasztalat és rutin, amit aztán egy szombat esti buliban tovább tudnak adni a 20 éves rajongóiknak. Hisz Jánosaink is férfiak, a munka, a kőkemény pénzkereset mellett minden bizonnyal normál, civil életük is van. Megmarad a folytonosság is. Mindenki fiatalabb testre vágyik, mamóka megkapja Jánost, János meg aztán megkapja a friss, ropogós lánykákat.

Milyen jó is a friss ropogós kifli illata! A pékek is rutinból dolgoznak és jutalmul vihetnek haza friss kiflit.

Van az a pénz, amiért ez működik. Amiért ez így működik.

Senki nem állítja, hogy pénzt keresni könnyű dolog.

Amiből aztán egy rész a figyelmes recepcióst illeti. Így megy ez errefelé.

Akinek az állás felkeltette az érdeklődését, jelentkezhet a glugyglugy@glugyglugy.nanemá emailcímen.

Azt pedig, hogy melyik város melyik hoteljéből vettük a történetet, most nem áruljuk el.

P.S. Kedves Jánosok! Írásunkban kitalált nevet használtunk, ezért elnézést kérünk azoktól a Jánosoktól, akik a fent leírt alakokban magukra ismertek vagy éppen nem.

Kik vagyunk?

Kik vagyunk?

Három nő, 35 felett, nagyjából biztos egsziztenciával, gyerekek és férj nélkül.

Három igazán menő nő? Ha azt nézzük, jövünk megyünk a nagyvilágban, igen. Menők és jövők is vagyunk.

Teljesen más gyökerekkel, más és más érdeklődési körrel, szinte ellentmondásosan mások vagyunk, mégis működött a közös munka, mégis vannak közös pontok, ahol barátok és tükrök vagyunk egymásnak.

Az egyikünk sokat beszél, a másik túl lelkiismeretes, a harmadik maximalista.

Nem.

Mind sokat beszélünk, mind lelkiismeretesek és maximalisták vagyunk. A munkában és a magánéletben is.

Van, akit a művészet, van, akit a gasztronómia vagy a turizmus érdekel jobban, van, aki igazi önképző marketingguru lett az idők folyamán.

Saját szabályaink tartanak fogva, saját álmaink kötnek gúzsba, néha repülünk, aztán lezuhanunk, és irány tovább.