Egyedül

Hónapok óta egyedül élek, függetlenül, a magam akarata, ritmusa szerint. Na, jó, a munkám ritmusa szerint. De egyedül.

Magányosan? Nem mindig, szerencsére, de néha nagyon el tud hatalmasodni rajtam ez az érzés.

Hiába figyelnek rám sokan, hiába hívhatok fel sok ismerőst, családtagot, igazán nincs kire számítanom a hétköznapokban. Jó ez, persze - hajtogatom.

Hiszen nem kell korán kelni azért, hogy reggelit készítsek, tízórait, ebédet dobozoljak, vasaljak, és senkit sem kell a fürdőből terelgetni, hogy esetleg én is bejussak öt percre. És nem kell hazasietni, hogy főzzek, mossak, nem kell cipekedni a boltból, semmit nem kell. Csak azt, amit én szeretnék. De szeretnék néha szólni. Valakihez, aki válaszol, aki kérdez.

És nincs kihez szólni, nincs kit átölelni, nincs kiből erőt meríteni, és hiába hajtogatom, hogy erős, és önálló vagyok, azért ez nem minden este jellemző. Már nem sírok, régóta, ez is valami.

És már nem is valakiért sírtam, hanem magamért, a hülye, elhibázott, félretervezett és félreértelmezett életemért. A nem létező álmaimért sírtam. Már nem sírok.

Az egyedüllétemet nem akarom őrült pasizós bulikba fojtani, nem akarok internetes társkeresőkön névtelenül szexelni az éterben valami őrülttel, aki nyílván rajtam kívül még 100 másik lánnyal partyzik, és nem akarok én senkit sem megismerni, mert mások szerint hozzám illő lenne.

Nem akarok hozzám illőt, nem hozzám illőt; robbanást akarok és tüzet.

Nem akarok megfelelni, nem akarok hülye elvárások szerint választani:

„Hú, legalább egyetemi diplomája legyen, saját lakása, de Budán, és nagy kocsija, meg menő vállalkozása, és magas legyen meg izmos és fekete, meg kék szemű, és még ne legyen gyereke, ne legyen exbarátnő, ne legyenek haverok, szeresse a művészetet, ne nézzen verekedős filmet, mindig hozzon virágot, és tőlem akarjon gyereket, miután feleségül vett Balin. Vagy Vegasban. Lánykérés szigorúan Párizsban, Róma határeset, és a szülei is vallásosak legyenek, meg lehetőleg jómódú polgárcsaládból, hú, vidéki, az gáz…” zsong az agyamban a sok hülyeség, amit jó tanácsként a barátoktól, ismerősöktől, jóakaróktól kapok.

Nem akarok elvárás listát gyártani, nem akarok összefutni senkivel, aki engem is próbálna beskatulyázni valami hülye rendszerbe, ami őszerinte a tökéletes nő, a gyermekei anyja.

Egy idézet ötlött fel bennem, amit éppen tőletek kaptam anno. Márai írása: “Ha az embereknek nem tetszik, hogy így, vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod…”

Hát ezért nem alkuszunk, ezért nem alkuszom én sem. Inkább egyedül, mint mások által tökéletesnek tartott látszat-kapcsolatban.

Nagynéném mondta nekem egyszer: “Kislányom, a magány és az egyedüllét között nagyon nagy a különbség. Egy idős barátnőm a férje mellett él 30 éve, és nagyon magányos. Én egyedül élek, de nem vagyok magányos. Csak egyedül élek.”