Álmomban megjelentél

Álmomban megjelentél, velem voltál. Ez nem az, mikor rólad álmodom. Veled álmodtam, része voltál a történetemnek.

Egykor, évekkel ezelőtt jelentél meg először, amikor még alig ismertelek. A valóságban ismerkedtünk, s én szokás szerint bizonytalankodtam. Bizonyítékra vágytam, s kaptam. De nem a való életben, hanem alvás közben, álmomban. Te voltál a bizonyíték, hogy szerethető vagyok. Álmomban egy vízparton voltunk, sziklák közt. Én azt hittem egyedül vagyok, de akkor te jöttél, megleptél, átöleltél. S velem maradtál. A valóságban is.

Aztán teltek az évek, s nem álmodtam veled. Mert az enyém voltál a valóságban. Mert veled éltem a valóságban az álmaim, a terveim, egészen addig, míg be kellett látnom: neked nincsenek terveid velem, te csak a gondtalan mát éled meg velem, de nincs reményteljes holnapunk, vagy legalábbis nem együtt.

Elengedtelek. Újabb álmok jöttek, gyötrők, el nem engedők. Kérdéseken és a múlton vívódtam, a mi lett volna ha logikáján. De ezt a helyzetet nem tudtam megoldani, sem álmomban, sem a valóságban.

Egy ideig még kerestél. Telefonáltál, időnként találkoztál velem. Beszélgettünk, sétáltunk, de már nem öleltél át, hiszen nem voltál az enyém, másé lettél.

Azt, hogy másé lettél, egy újabb álom bizonyította, nem is olyan rég. Ritkán álmodom, a legtöbbször nem is emlékszem, mi játszódott le alvás közben, de most nagyon tudtam minden képet, hangot, érzést. Újra velem voltál, közeledtél, csaknem átöleltél. De akkor bejött a képbe valaki, egy másik, ő. Azt mondta, hogy az övé vagy, véglegesen. Ekkor ébredtem fel. Ez ébresztett fel igazán.

Azóta újabb álmot várok, reményt hozót, szerelmeset. Várom, hogy valaki átöleljen. Álmomban, vagy a valóságban.