Közös ágyban, együtt

Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,

szivenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örűlni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…