Ott állt a szobaajtómban a fuvarozó, és szomorúan nézett rám. Mögötte egy női árnyalak suhant el. Hirtelen felébredten, felültem az ágyban és azt mondtam: 30 nap. Tudtam, hogy kábé egy hónapunk van még együtt. Hiszen most álmodtam meg! A 28. napon szakítottunk. Gyakorlatilag kiprovokáltam, mert nem akartam a feleség mellett a második lenni. Tudtam, hogy nem leszünk sokáig együtt. De azt nem tudtam, hogy a „lejárati időt” meg is álmodom! Én provokáltam ki, hogy ő fejezze be. „Tartanom kellett a határidőt”, mondhatnám...
Béla is nős volt, aki szintén el akarta hagyni miattam a családját, de aztán ő sem tette, – persze, neki is elmondtam a statisztikát, miszerint a félrekefélők 95%-a végül mégsem válik, mert jobban sajnálja a lamináltpadlót, az új konyhabútort és a kutyát a kutyaházzal együtt otthagyni, mint vállalni a váltást és az újrakezdést, esetleg a nulláról. Ja, hát a gyerekekről már nem is beszélve. Na, így járt a Béla is. Amíg álmodozott az én lelkem kontójára, addig minden nagyon simán ment. Aztán kirúgták a munkahelyéről, lebukott a felesége előtt. Majd bele haltam, hogy vége kell legyen. Egy nap megírtam a szakítólevelet. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogom beengedni a kapun – soha többé. Eddig mindig visszaengedtem. Tipikus. De most egy álom segített. Négy éjszakán át álmomban megjelent Béla, hol egy utca sarkán állva, hol a munkába menet úton, állt a távolban és szomorúan engem nézett. Négy éjszakán nézett így rám szomorúan Béla – álmomban. Egyre nagyobb sóhajokkal aludtam el, egyre jobban tudtam, hogy búcsúzunk. Az 5. éjszaka már nem jött Béla. Megerősödtem. Tudtam, hogy soha többé nem lépheti át az ajtóm küszöbét. Tíz év múlva ismét álmodtam vele. Álmában bocsánatot kért – mindenért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése