A külön ágyban alvás gondolatától is irtózok, ha párkapcsolatról van szó, ehhez még akkor is ragaszkodtam, amikor igazából már szinte mindegy volt, hazaér-e addigra a párom, mire én elalszok. Nem is tudom, merre járt, de nem is nagyon érdekelt. Nem volt erőm életben tartani magunkat.
Mert épp sikerült megszerveznem egy konferenciát, megtervezni egy sajtókampányt, vagy lebonyolítani 40-100 ember szakmai utaztatását. Napi 100 km-eket autóztam a legforgalmasabb bekötő úton, hogy a trendi, vidéki álomházból bejussak a menőnek gondolt főváros közeli munkahelyemre.
A menő és nagy autómmal, persze. Gyűjtöttük az anyagi javakat a jövőbeli boldogsághoz, és hajtottuk a szakmai sikereket. Közben valahol elvesztettük egymást.
Reggel hatkor keltem, inget vasaltam, nem csak magamnak, neki is, reggelit készítettem, tízórait és/ vagy ebédet csomagoltam. Mire ő felkelt, én kislisszoltam a fürdőszobából, hogy kényelmesen el tudjon készülődni. A közös reggelek az otthoni házi tündérségről szóltak, kezdetben, aztán magam számára is egyre nyilvánvalóbban változtam sárkánnyá.
De a feladatokat el kellett látni, kerül, amibe kerül.
Hiszen egyszer majd boldogok leszünk, csak most épp egy prezentáció vagy egy új üzleti partner miatt vagyunk feszültebbek.
A hétköznap estéken egyre többször szerveztünk külön színházazást, mozit, az edzőteremben összefutottunk, de mindenki a saját dolgával és ismerőseivel volt elfoglalva.
Én kényszeresen főztem, ha kellett, ha nem, hisz ez a nő dolga. Kert is volt, rózsák, pázsit - nem, kertészfiú nem járt hozzánk, tudtam én locsolni is. Többnyire este 10-11 körül jutottam el oda, hogy beüljek egy kád forró vízbe lazítani.
Kifelé minden pöpec volt, és ezt magunk is elhittük. Hosszú évekig. Két-három havonta közös wellness hétvégék, évente egy-két külföldi utazás, gyűltek a fényképek, az apró tárgyak. Én időközben módszeres kütyüvásárló lettem, annyi felesleges kacatot halmoztam fel, hogy győztem aztán bedobozolni és elajándékozni.
Ja, a közös ágy! Ami hatalmas, hogy a kezdeti őrületes hancúrokon minden négyzetmilliméterét élvezzük, aztán az ágy közepén egymásba bújva aludjunk el. Ahogy múlt a diákszerelem, és felnőttünk egymás mellett, már ritkább lett az összebújás. Ha én terveztem, tutira későn ért haza, és fáradt, morcos volt. (Utólag nyilván ő már túlvolt a szexen, mire hazaért, de akkor esküszöm, ez eszembe se jutott. Én meg voltam annyira hülye, hogy minden szeretősdi felkérést visszautasítottam.)
Nekem egyre többször fájt a fejem - ahogy ritkult a szex, úgy nőtt a feszültség, a kimondott vagy a ki sem mondott sértettség. A közös ágyban már egy jó éjt puszira se futotta, de kifelé még mindig mi voltunk a tökéletes pár. Persze házasság és gyerek nélkül, erre soha nem volt időnk.
Az ágyunk pedig elég nagy volt, hogy egymásnak hátat fordítva aludjunk. Jó esetben legkésőbb reggel elhangzott egy “bocs, ne haragudj, kicsit feszült vagyok mostanában” valamelyikünktől. És ez elég volt.
Még az is lehet, hogy leélem az életemet a hideg ágyban, folyamatos sértettségben, magányos szívvel, ha neki nem robban be az új szerelem. Ami 14 év után egy kellemes vasárnapi ebéd után összepakoltatta vele a bőröndjét.
És maradtam a közös ágyban egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése