Álmomban velem vagy

Hosszú ideje nem alszol már mellettem, de én minden este jó éjszakát kívánok neked, amikor bevackolom magam a takaró alá.

Ha látok egy hazafelé igyekvő alakot hátizsákkal az utcán, elképzelem, hogy te sietsz hozzám edzésről. Ha kinézek az ablakon, és látom a vörösen izzó naplementét, magam mellé gondollak. Pedig nagyon messze vagy. Nem csak kilométerekben.

Mégis, minden hazaérkezésnél gondolatban- vagy néha hangosan köszönök is neked, azt gondolva, hogy ez így jó. Csukott ajtó mögött skizofrén módon, csukott szemekkel álomba merülve mellettem vagy.

Egyre halványabb a sziluetted, már nem nézegetem rongyosra a fényképeket, nem olvasgatom a leveleidet, agyban elengedtelek, agyban továbbléptem. Vagyis én maradtam.

Sőt, felépítettem egy olyan életet, ahol már nincs is helyed, ahol órára, percre be vannak osztva a napok, ahol szerelem feladatok és munkák mellett egyre kevesebb utálatos dolgot kell csinálnom a megélhetésemért.

De elég-e, ha a munka a szerelem? Ha nincs kivel megosztani a szakmai sikereket, az apró örömöket, vagy épp kudarcokat?

Elég-e az a kifelé mutatott magabiztosság, amit az elmúlt hónapokban magamra borítottam? Elég-e, ha álmomban velem vagy?

Elég-e az élet egyedül?

Tudom a választ. Agyban jó vagyok, csak szívügyekben nem.

Tudom a választ:

Nem.