Feltölt, ellazít, emlékeket ad vissza. Elég lehunyni a szemem, hallgatni a dallamokat, és már érzem az illatát, az érintését. És megszűnik az eső, a sötét este, csak a képzeletbeli naplemente van, ahol még nem jártam, de ahova elrepülnék. Most a zene szárnyán, aztán megnézném élőben is.
Józanul vagy önfeledten, át akarom élni az élményt. Tudni akarom, milyen egy más típusú naplemente, mit tudok Vele kihozni egy narancsba bukó napkoronggal. És mit váltana ki belőlem. Milyen más érzést. Mert már volt csodás naplemente, az emléke szép, ragyogó. Csak fáj, hogy elmúlt.
Most hallgatom a zenét, ami félig ismeretlen, mégis megérint. Bizsereg minden idegszálam. És kavargó gondolatok vesznek körbe, a nem létező múltam és a nem létező jövőm között lebegek a zenével. Egyedül.
Miközben szerelemre vágyok, elsöprő, fergeteges ölelésre. És mellette a lelkemet feloldozó, védelmező ölelésre is. Megkapható lesz ez valaha egyszerre? Vagy az én filmem nem erről szól?
Hol egyik, hol másik? Melyik emel magasabbra? Melyik ölelésre emlékszem tovább? Emlékezni vagy átélni jobb? És melyik dallamosabb? Ki írja a zenét? És én hol táncoljak?
Ha lecsukom a szemem, nem tudok írni. De jó most lecsukni, és megpróbálni nem gondolni másra, csak eggyé válni a dallammal, és töltődni. Felemelkedni a földtől, és elhinni, hogy jó. Hogy minden jó, és van jövőm.
Hogy a zene ritmusa a szívemmel dobog, és ahogy áramlik a dallam, a vérem is felpezsdül. Tudok örülni, várni, és átélni a csodát.
Le tudom írni az érintést, az ölelést? Szégyentelenül és gátlástalanul jönnek a gondolatok az agyamból elő, csak írnom kell. És emlékeznem. A pillanatnyi csodára, ami másnak nyílván teljesen hétköznapi élmény, csak az én szürke házisárkány létembe nem fért bele sok színes robbanás.
Szól a zene, és újra átélem. De leírni még nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése