Mostantól a Cafeblogon vagyunk!

Blogunk új helyen érhető el:
http://menok.cafeblog.hu/

Zene

Nem gondoltam volna, hogy zeneszámok rám ilyen hatással tudnak lenni.

Feltölt, ellazít, emlékeket ad vissza. Elég lehunyni a szemem, hallgatni a dallamokat, és már érzem az illatát, az érintését. És megszűnik az eső, a sötét este, csak a képzeletbeli naplemente van, ahol még nem jártam, de ahova elrepülnék. Most a zene szárnyán, aztán megnézném élőben is.

Józanul vagy önfeledten, át akarom élni az élményt. Tudni akarom, milyen egy más típusú naplemente, mit tudok Vele kihozni egy narancsba bukó napkoronggal. És mit váltana ki belőlem. Milyen más érzést. Mert már volt csodás naplemente, az emléke szép, ragyogó. Csak fáj, hogy elmúlt.

Most hallgatom a zenét, ami félig ismeretlen, mégis megérint. Bizsereg minden idegszálam. És kavargó gondolatok vesznek körbe, a nem létező múltam és a nem létező jövőm között lebegek a zenével. Egyedül.

Miközben szerelemre vágyok, elsöprő, fergeteges ölelésre. És mellette a lelkemet feloldozó, védelmező ölelésre is. Megkapható lesz ez valaha egyszerre? Vagy az én filmem nem erről szól?

Hol egyik, hol másik? Melyik emel magasabbra? Melyik ölelésre emlékszem tovább? Emlékezni vagy átélni jobb? És melyik dallamosabb? Ki írja a zenét? És én hol táncoljak?

Ha lecsukom a szemem, nem tudok írni. De jó most lecsukni, és megpróbálni nem gondolni másra, csak eggyé válni a dallammal, és töltődni. Felemelkedni a földtől, és elhinni, hogy jó. Hogy minden jó, és van jövőm.

Hogy a zene ritmusa a szívemmel dobog, és ahogy áramlik a dallam, a vérem is felpezsdül. Tudok   örülni, várni, és átélni a csodát.

Le tudom írni az érintést, az ölelést? Szégyentelenül és gátlástalanul jönnek a gondolatok az agyamból elő, csak írnom kell. És emlékeznem. A pillanatnyi csodára, ami másnak nyílván teljesen hétköznapi élmény, csak az én szürke házisárkány létembe nem fért bele sok színes robbanás.

Szól a zene, és újra átélem. De leírni még nem tudom.

Közös ágyban, együtt

Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,

szivenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örűlni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Közös ágyban egyedül

A külön ágyban alvás gondolatától is irtózok, ha párkapcsolatról van szó, ehhez még akkor is ragaszkodtam, amikor igazából már szinte mindegy volt, hazaér-e addigra a párom, mire én elalszok. Nem is tudom, merre járt, de nem is nagyon érdekelt. Nem volt erőm életben tartani magunkat.

Mert épp sikerült megszerveznem egy konferenciát, megtervezni egy sajtókampányt, vagy lebonyolítani 40-100 ember szakmai utaztatását. Napi 100 km-eket autóztam a legforgalmasabb bekötő úton, hogy a trendi, vidéki álomházból bejussak a menőnek gondolt főváros közeli munkahelyemre.

A menő és nagy autómmal, persze. Gyűjtöttük az anyagi javakat a jövőbeli boldogsághoz, és hajtottuk a szakmai sikereket. Közben valahol elvesztettük egymást.

Reggel hatkor keltem, inget vasaltam, nem csak magamnak, neki is, reggelit készítettem, tízórait és/ vagy ebédet csomagoltam. Mire ő felkelt, én kislisszoltam a fürdőszobából, hogy kényelmesen el tudjon készülődni. A közös reggelek az otthoni házi tündérségről szóltak, kezdetben, aztán magam számára is egyre nyilvánvalóbban változtam sárkánnyá.

De a feladatokat el kellett látni, kerül, amibe kerül.

Hiszen egyszer majd boldogok leszünk, csak most épp egy prezentáció vagy egy új üzleti partner miatt vagyunk feszültebbek.

A hétköznap estéken egyre többször szerveztünk külön színházazást, mozit, az edzőteremben összefutottunk, de mindenki a saját dolgával és ismerőseivel volt elfoglalva.

Én kényszeresen főztem, ha kellett, ha nem, hisz ez a nő dolga. Kert is volt, rózsák, pázsit - nem, kertészfiú nem járt hozzánk, tudtam én locsolni is. Többnyire este 10-11 körül jutottam el oda, hogy beüljek egy kád forró vízbe lazítani.

Kifelé minden pöpec volt, és ezt magunk is elhittük. Hosszú évekig. Két-három havonta közös wellness hétvégék, évente egy-két külföldi utazás, gyűltek a fényképek, az apró tárgyak. Én időközben módszeres kütyüvásárló lettem, annyi felesleges kacatot halmoztam fel, hogy győztem aztán bedobozolni és elajándékozni.

Ja, a közös ágy! Ami hatalmas, hogy a kezdeti őrületes hancúrokon minden négyzetmilliméterét élvezzük, aztán az ágy közepén egymásba bújva aludjunk el. Ahogy múlt a diákszerelem, és felnőttünk egymás mellett, már ritkább lett az összebújás. Ha én terveztem, tutira későn ért haza, és fáradt, morcos volt. (Utólag nyilván ő már túlvolt a szexen, mire hazaért, de akkor esküszöm, ez eszembe se jutott. Én meg voltam annyira hülye, hogy minden szeretősdi felkérést visszautasítottam.)

Nekem egyre többször fájt a fejem - ahogy ritkult a szex, úgy nőtt a feszültség, a kimondott vagy a ki sem mondott sértettség. A közös ágyban már egy jó éjt puszira se futotta, de kifelé még mindig mi voltunk a tökéletes pár. Persze házasság és gyerek nélkül, erre soha nem volt időnk.

Az ágyunk pedig elég nagy volt, hogy egymásnak hátat fordítva aludjunk. Jó esetben legkésőbb reggel elhangzott egy “bocs, ne haragudj, kicsit feszült vagyok mostanában” valamelyikünktől. És ez elég volt.

Még az is lehet, hogy leélem az életemet a hideg ágyban, folyamatos sértettségben, magányos szívvel, ha neki nem robban be az új szerelem. Ami 14 év után egy kellemes vasárnapi ebéd után összepakoltatta vele a bőröndjét.

És maradtam a közös ágyban egyedül.

Külön ágyban, mégis együtt

Drága Bélámnál az alvás nem együtt történt, hanem külön. Drága Bélám háza akkora volt, mint egy sokszobás panzió – amikor először mentem hozzá, majdnem ki is tolattam az udvarról az autómmal, mert azt hittem, rossz helyen járok.

A meghitt együttléteink a több mint ezer négyzetméteren olykor egymás keresgélésével is kiegészült, ami néha muris is volt, de a vigyor elég hamar lefagyott az arcomról, amikor először maradtam ott éjszakára, és este 10-kor drága Bélám megkért, hogy menjek át a másik szárny egyik szobájába, mert ő 7 éve egyedül alszik, habár csak 3 éve elvált.

Az együttalváshoz az ember valamiért különösen ragaszkodni képes, holott a másik sokszor úgy szuszog, hörög, horkol, hogy szinte elviselhetetlen, netán az illető oly módon foglalja el az ágy kétharmadát, hogy az szinte már sértő.

Nem is beszélve a közös fürdőszoba-használat buja és intim jellegéről, közben aztán gyorsan eljutva az egymás előtt pisilés fontosságáig… . Mert hogy ez utóbbit sokan annyira fontos kapocsnak tartják, hogy ebből aztán azt szűrik le: kapcsolatuk ettől igazán intim.

Külön lakószárnyban lakva persze nem hogy közös pisilésre vagy együtt ébredésre, netán egymás kiflipózos ölelésére sincs sok lehetőség, hanem az ember többnyire egyedül mos fogat, egyedül öltözik, és a férfi azt sem nézi végig, amint a nő borotválja magán a nuniszőrt…

A különalvás, pláne, ha még külön fürdőszoba is jár hozzá, egy külön életforma. Eleinte zavart, de az az igazság, hogy ez egy kiváltságos állapot valójában. Ha az egyik több intimitásra vágyik, akkor átmegy a másikhoz. Ha nulla intimitásra vágyik, nem nehéz elkerülni.

Az együttlét végeztével persze valakinek mindig el kell hagynia a szobát – és ezt meg kell szokni.

Amikor ez a kapcsolat véget ért, nem a különalvás volt az oka. Sőt, azt kell mondjam, egy év alatt átértékelődött bennem az a sértődöttség, amit korábban már csak attól is éreztem, ha a pasim arra kért, hogy használjam a másik fürdőszobát, mert kettő van, és miért nyomorogjunk ketten egyben.

A különalvás új fejezetet nyitott az életemben. Ma már el tudom képzelni, hogy lehet úgy együtt élni, egymást szeretni és tisztelni, hogy mindenkinek van olyan saját tere, amit a másik nem tölt be unos untalan.

Azóta számos más példát begyűjtöttem, és meglepő, hogy igazán régóta együttélőknél a különalvás mennyire gyakori. A leggyakoribb ok a horkolás vagy ha a másik nyitott ablaknál alszik télen is. A megvalósulás feltétele pedig a külön szoba vagy külön ágy megléte, pl. amikor a gyerekek kinőnek a házból.

Királylányos álmainkban a különalvás általában nem szerepel. Pedig meglepően sokan élnek - külön hálva - együtt.

Pezsgő

Koccintás. Ünnep, koccintunk. Buborékos, méltóságos, keskeny pohár falán gyöngyöződik a buborék, kicsapódik a pára. Hideg, zamatos, és karcolja a torkot.

Pukkan a dugó, pukkan a buborék, csiklandozza a pohár falát, a szádat.

Koccintás, tisztelgés, ünnep.

Koccintás, nevetés, kéj.

Megbabonáz.

Készülődés, a pezsgőhöz készülődés kell.

Hűtés, az fontos; hogy az illata, zamata tökéletes legyen. Pont akkor és pont ott.

Figyelem, tisztelet. Tökély.

Szervírozás: pukkanjon, de csak kicsit, az úgy elegáns. Valami teljesen egyedi hang, tompa puff, pukkan a dugó, valaki készül. Valaki ad. Kitölt, felszabadulnak a buborékok, cikáznak át az üvegből, nem cseppenhet mellé, minden tökéletes kell, hogy legyen.

A Pohár: magas, vékony falú, hosszú szárú. Hogy hideg maradjon, hogy élvezd a szemeddel a gyöngyök játékát, hogy csiklandozza az orrodat a felszökő buborék, a nemes illat.

Alkalom, amihez ünneplőbe burkolod a tested, vagy lecsupaszítod egészen.

Alkalom. Akarom.

És koccan a két pohár. Szemembe nézz, szemedbe nézek. Tisztelet, szeretet. Elismerés, vágy, szerelem, egymásra nézünk, koccintunk.

Elegáns, szép. Mosolygás is. Diszkrét, elfojtott, vagy hangos, és harsány. Hol és kivel.

Kortyolás, apró, kicsi kortyok, kiélvezve a pillanatot, az ízt és a csiklandozó buborékot. Még, akarom, még egy kortyot.

Oldódás.

Buborékok a felszínen, pillantások a magasban, koccintások, érintések. Pohár széle a szájhoz ér, mosoly, nevetés. A kéz pedig a kézhez ér.

Oldódás.

Tisztelgés? Inkább a vágy, hogy még egy korty, még egy pillanat, egymásra nézés.

Érintés. A pohárhoz, hozzám. Kezembe adod, újra töltöd.

Mosoly, és a vágy. Hogy érezd a pezsgést, a mozgást, a magasba vágyódást. Hogy feloldódhass, hogy ujjaddal játsz a pohár falán lecsapódó párával. Hogy érints. Üveget, nedveset, szépet. És feloldódj, és eggyé válj. Az ízzel, a buborékokkal, a párával és a vággyal.

Igen, a pezsgő ünnep. A vágy ünnepe.  A magasba szárnyalás vágya.

(Én 35 éves koromig nem ittam pezsgőt. Ja, mert más alkoholt se. Miről maradtam le??!!)

Mint üzenet a palackban, úgy jött az álom - II. rész

A menedzsert felszarvazta a csaja. Én ekkortájt kerültem a képbe. Végig asszisztáltam heteken át. Én voltam a Terézanyu. Aztán teltek a hónapok, én már a közös nyaralásunkról faggattam, ő meg nem válaszolt. Aztán júniusban már alig keresett. Aztán júliusban már dolgozni is alig bírtam, mert persze néha előkerült. Augusztusban épp találkoztunk még egyszer, válaszolt egy sms-re és nem látta, hogy mögötte állok épp. Egy nő írt. Szerelmemnek nevezte a managert, aki az én szerelmem is volt! Mi a fene ez a tumultus itt!, gondoltam. A dráma kitört. Mint kiderült, a nőnek volt egy kisgyereke is, és elvált volt. Tudtam, a managert is foglalkoztatta már a saját maga múlandósága. Engem is az enyémet. Néha beszéltünk is erről. Azt is tudtam, hogy önző ember és fél az apaságtól, az elköteleződésről. Elég nagy nőcsábász volt korábban…. Már ötven felé járt. A mi időnk viszont ekkor lejárt…. Hetek múlva azt álmodtam, hogy megy a manager egy fehér folyosón, két oldalt két kisgyerek, a manager fogja a kezüket, rám néz és azt mondja:  „tudod, én ezt a helyzetet most nagyon élvezem.” Így értettem meg, hogy ez a pasi most gyakorol. Azért ezt a nőt választotta, mert ennek van gyereke. Én az erős, dolgozó, szingli nő voltam, aki kikaparta a szarból, hogy ő most megnyerhesse a főnyereményt.

A menő IT cégtulajdonossal nem egy városban laktunk. Aztán új megélhetést és több pénzt kellett keresnem. Ezért én is Budapestre költöztem. Ő onnantól kezdve nem ért rá. Azt éreztem, hogy attól fél, mintha rá akarnék akaszkodni. Mondtam, ha elhagy, én akkor is odamegyek, mert nem miatta, hanem magam miatt megyek. Találtam munkát, igazán jó kis karriert és pénzt. Azonban két év múlva is bosszantott, hogy ez a dúsgazdag ember azt hitte, azért jövök ide Budapestre, hogy eltartassam magam vele. Meg voltam bántva és sértve. Aztán az IT-s fickóval álmodtam. Ajtót nyitott, de a háta mögött egy nő suhant el, így nem tudtam vele beszélni. De három hét múlva újraálmodtam ugyanezt a jelenetet. Álmomban megint ajtót nyitott. És akkor beolvastam neki. Kb. 40 percen át mondtam és mondtam és mondtam - álmomban. Majd felébredtem. Tudtam, hogy most jött el a pillanat, hogy a valóságban is megtegyem. Felhívtam. Másnapos volt, buli után, nagyon nem számított a hívásomra. Szinte szó szerint elmondtam neki, amit aznap éjszaka álmomban. Most is kb. 40 percig tartott. Ő csak hallgatott. Közben ki is józanodott. Lelki szemeimmel láttam, ahogy összesorvad szégyenében. Valóban attól félt, hogy rá akarok akaszkodni. És nagyon bánja, hogy szó nélkül elfutamodott, hogy ítélkezett rólam, és hogy így megbántott. És ha a jövőben bármiben, DE BÁRMIBEN a segítségemre lehet, akkor bármikor hívjam fel, sőt megkért, hogy egyszer majd hívjam fel. Próbált vezekelni, éreztem a hangjában. Megnyugtattam, hogy soha többé nem fogom keresni. Nem fogok róla álmodni sem– se álmomban, se a valóságban többé.

Álmomban velem vagy

Hosszú ideje nem alszol már mellettem, de én minden este jó éjszakát kívánok neked, amikor bevackolom magam a takaró alá.

Ha látok egy hazafelé igyekvő alakot hátizsákkal az utcán, elképzelem, hogy te sietsz hozzám edzésről. Ha kinézek az ablakon, és látom a vörösen izzó naplementét, magam mellé gondollak. Pedig nagyon messze vagy. Nem csak kilométerekben.

Mégis, minden hazaérkezésnél gondolatban- vagy néha hangosan köszönök is neked, azt gondolva, hogy ez így jó. Csukott ajtó mögött skizofrén módon, csukott szemekkel álomba merülve mellettem vagy.

Egyre halványabb a sziluetted, már nem nézegetem rongyosra a fényképeket, nem olvasgatom a leveleidet, agyban elengedtelek, agyban továbbléptem. Vagyis én maradtam.

Sőt, felépítettem egy olyan életet, ahol már nincs is helyed, ahol órára, percre be vannak osztva a napok, ahol szerelem feladatok és munkák mellett egyre kevesebb utálatos dolgot kell csinálnom a megélhetésemért.

De elég-e, ha a munka a szerelem? Ha nincs kivel megosztani a szakmai sikereket, az apró örömöket, vagy épp kudarcokat?

Elég-e az a kifelé mutatott magabiztosság, amit az elmúlt hónapokban magamra borítottam? Elég-e, ha álmomban velem vagy?

Elég-e az élet egyedül?

Tudom a választ. Agyban jó vagyok, csak szívügyekben nem.

Tudom a választ:

Nem.

Mint üzenet a palackban, úgy jött az álom - I. rész

Ott állt a szobaajtómban a fuvarozó, és szomorúan nézett rám. Mögötte egy női árnyalak suhant el. Hirtelen felébredten, felültem az ágyban és azt mondtam: 30 nap. Tudtam, hogy kábé egy hónapunk van még együtt. Hiszen most álmodtam meg! A 28. napon szakítottunk. Gyakorlatilag kiprovokáltam, mert nem akartam a feleség mellett a második lenni. Tudtam, hogy nem leszünk sokáig együtt. De azt nem tudtam, hogy a „lejárati időt” meg is álmodom! Én provokáltam ki, hogy ő fejezze be. „Tartanom kellett a határidőt”, mondhatnám...

Béla is nős volt, aki szintén el akarta hagyni miattam a családját, de aztán ő sem tette, – persze, neki is elmondtam a statisztikát, miszerint a félrekefélők 95%-a végül mégsem válik, mert jobban sajnálja a lamináltpadlót, az új konyhabútort és a kutyát a kutyaházzal együtt otthagyni, mint vállalni a váltást és az újrakezdést, esetleg a nulláról. Ja, hát a gyerekekről már nem is beszélve. Na, így járt a Béla is. Amíg álmodozott az én lelkem kontójára, addig minden nagyon simán ment. Aztán kirúgták a munkahelyéről, lebukott a felesége előtt. Majd bele haltam, hogy vége kell legyen. Egy nap megírtam a szakítólevelet. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogom beengedni a kapun – soha többé. Eddig mindig visszaengedtem. Tipikus. De most egy álom segített. Négy éjszakán át álmomban megjelent Béla, hol egy utca sarkán állva, hol a munkába menet úton, állt a távolban és szomorúan engem nézett. Négy éjszakán nézett így rám szomorúan Béla – álmomban. Egyre nagyobb sóhajokkal aludtam el, egyre jobban tudtam, hogy búcsúzunk. Az 5. éjszaka már nem jött Béla. Megerősödtem. Tudtam, hogy soha többé nem lépheti át az ajtóm küszöbét. Tíz év múlva ismét álmodtam vele. Álmában bocsánatot kért – mindenért.

Álmomban megjelentél

Álmomban megjelentél, velem voltál. Ez nem az, mikor rólad álmodom. Veled álmodtam, része voltál a történetemnek.

Egykor, évekkel ezelőtt jelentél meg először, amikor még alig ismertelek. A valóságban ismerkedtünk, s én szokás szerint bizonytalankodtam. Bizonyítékra vágytam, s kaptam. De nem a való életben, hanem alvás közben, álmomban. Te voltál a bizonyíték, hogy szerethető vagyok. Álmomban egy vízparton voltunk, sziklák közt. Én azt hittem egyedül vagyok, de akkor te jöttél, megleptél, átöleltél. S velem maradtál. A valóságban is.

Aztán teltek az évek, s nem álmodtam veled. Mert az enyém voltál a valóságban. Mert veled éltem a valóságban az álmaim, a terveim, egészen addig, míg be kellett látnom: neked nincsenek terveid velem, te csak a gondtalan mát éled meg velem, de nincs reményteljes holnapunk, vagy legalábbis nem együtt.

Elengedtelek. Újabb álmok jöttek, gyötrők, el nem engedők. Kérdéseken és a múlton vívódtam, a mi lett volna ha logikáján. De ezt a helyzetet nem tudtam megoldani, sem álmomban, sem a valóságban.

Egy ideig még kerestél. Telefonáltál, időnként találkoztál velem. Beszélgettünk, sétáltunk, de már nem öleltél át, hiszen nem voltál az enyém, másé lettél.

Azt, hogy másé lettél, egy újabb álom bizonyította, nem is olyan rég. Ritkán álmodom, a legtöbbször nem is emlékszem, mi játszódott le alvás közben, de most nagyon tudtam minden képet, hangot, érzést. Újra velem voltál, közeledtél, csaknem átöleltél. De akkor bejött a képbe valaki, egy másik, ő. Azt mondta, hogy az övé vagy, véglegesen. Ekkor ébredtem fel. Ez ébresztett fel igazán.

Azóta újabb álmot várok, reményt hozót, szerelmeset. Várom, hogy valaki átöleljen. Álmomban, vagy a valóságban.