Mostantól a Cafeblogon vagyunk!

Blogunk új helyen érhető el:
http://menok.cafeblog.hu/

Zene

Nem gondoltam volna, hogy zeneszámok rám ilyen hatással tudnak lenni.

Feltölt, ellazít, emlékeket ad vissza. Elég lehunyni a szemem, hallgatni a dallamokat, és már érzem az illatát, az érintését. És megszűnik az eső, a sötét este, csak a képzeletbeli naplemente van, ahol még nem jártam, de ahova elrepülnék. Most a zene szárnyán, aztán megnézném élőben is.

Józanul vagy önfeledten, át akarom élni az élményt. Tudni akarom, milyen egy más típusú naplemente, mit tudok Vele kihozni egy narancsba bukó napkoronggal. És mit váltana ki belőlem. Milyen más érzést. Mert már volt csodás naplemente, az emléke szép, ragyogó. Csak fáj, hogy elmúlt.

Most hallgatom a zenét, ami félig ismeretlen, mégis megérint. Bizsereg minden idegszálam. És kavargó gondolatok vesznek körbe, a nem létező múltam és a nem létező jövőm között lebegek a zenével. Egyedül.

Miközben szerelemre vágyok, elsöprő, fergeteges ölelésre. És mellette a lelkemet feloldozó, védelmező ölelésre is. Megkapható lesz ez valaha egyszerre? Vagy az én filmem nem erről szól?

Hol egyik, hol másik? Melyik emel magasabbra? Melyik ölelésre emlékszem tovább? Emlékezni vagy átélni jobb? És melyik dallamosabb? Ki írja a zenét? És én hol táncoljak?

Ha lecsukom a szemem, nem tudok írni. De jó most lecsukni, és megpróbálni nem gondolni másra, csak eggyé válni a dallammal, és töltődni. Felemelkedni a földtől, és elhinni, hogy jó. Hogy minden jó, és van jövőm.

Hogy a zene ritmusa a szívemmel dobog, és ahogy áramlik a dallam, a vérem is felpezsdül. Tudok   örülni, várni, és átélni a csodát.

Le tudom írni az érintést, az ölelést? Szégyentelenül és gátlástalanul jönnek a gondolatok az agyamból elő, csak írnom kell. És emlékeznem. A pillanatnyi csodára, ami másnak nyílván teljesen hétköznapi élmény, csak az én szürke házisárkány létembe nem fért bele sok színes robbanás.

Szól a zene, és újra átélem. De leírni még nem tudom.

Közös ágyban, együtt

Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,

szivenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örűlni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Közös ágyban egyedül

A külön ágyban alvás gondolatától is irtózok, ha párkapcsolatról van szó, ehhez még akkor is ragaszkodtam, amikor igazából már szinte mindegy volt, hazaér-e addigra a párom, mire én elalszok. Nem is tudom, merre járt, de nem is nagyon érdekelt. Nem volt erőm életben tartani magunkat.

Mert épp sikerült megszerveznem egy konferenciát, megtervezni egy sajtókampányt, vagy lebonyolítani 40-100 ember szakmai utaztatását. Napi 100 km-eket autóztam a legforgalmasabb bekötő úton, hogy a trendi, vidéki álomházból bejussak a menőnek gondolt főváros közeli munkahelyemre.

A menő és nagy autómmal, persze. Gyűjtöttük az anyagi javakat a jövőbeli boldogsághoz, és hajtottuk a szakmai sikereket. Közben valahol elvesztettük egymást.

Reggel hatkor keltem, inget vasaltam, nem csak magamnak, neki is, reggelit készítettem, tízórait és/ vagy ebédet csomagoltam. Mire ő felkelt, én kislisszoltam a fürdőszobából, hogy kényelmesen el tudjon készülődni. A közös reggelek az otthoni házi tündérségről szóltak, kezdetben, aztán magam számára is egyre nyilvánvalóbban változtam sárkánnyá.

De a feladatokat el kellett látni, kerül, amibe kerül.

Hiszen egyszer majd boldogok leszünk, csak most épp egy prezentáció vagy egy új üzleti partner miatt vagyunk feszültebbek.

A hétköznap estéken egyre többször szerveztünk külön színházazást, mozit, az edzőteremben összefutottunk, de mindenki a saját dolgával és ismerőseivel volt elfoglalva.

Én kényszeresen főztem, ha kellett, ha nem, hisz ez a nő dolga. Kert is volt, rózsák, pázsit - nem, kertészfiú nem járt hozzánk, tudtam én locsolni is. Többnyire este 10-11 körül jutottam el oda, hogy beüljek egy kád forró vízbe lazítani.

Kifelé minden pöpec volt, és ezt magunk is elhittük. Hosszú évekig. Két-három havonta közös wellness hétvégék, évente egy-két külföldi utazás, gyűltek a fényképek, az apró tárgyak. Én időközben módszeres kütyüvásárló lettem, annyi felesleges kacatot halmoztam fel, hogy győztem aztán bedobozolni és elajándékozni.

Ja, a közös ágy! Ami hatalmas, hogy a kezdeti őrületes hancúrokon minden négyzetmilliméterét élvezzük, aztán az ágy közepén egymásba bújva aludjunk el. Ahogy múlt a diákszerelem, és felnőttünk egymás mellett, már ritkább lett az összebújás. Ha én terveztem, tutira későn ért haza, és fáradt, morcos volt. (Utólag nyilván ő már túlvolt a szexen, mire hazaért, de akkor esküszöm, ez eszembe se jutott. Én meg voltam annyira hülye, hogy minden szeretősdi felkérést visszautasítottam.)

Nekem egyre többször fájt a fejem - ahogy ritkult a szex, úgy nőtt a feszültség, a kimondott vagy a ki sem mondott sértettség. A közös ágyban már egy jó éjt puszira se futotta, de kifelé még mindig mi voltunk a tökéletes pár. Persze házasság és gyerek nélkül, erre soha nem volt időnk.

Az ágyunk pedig elég nagy volt, hogy egymásnak hátat fordítva aludjunk. Jó esetben legkésőbb reggel elhangzott egy “bocs, ne haragudj, kicsit feszült vagyok mostanában” valamelyikünktől. És ez elég volt.

Még az is lehet, hogy leélem az életemet a hideg ágyban, folyamatos sértettségben, magányos szívvel, ha neki nem robban be az új szerelem. Ami 14 év után egy kellemes vasárnapi ebéd után összepakoltatta vele a bőröndjét.

És maradtam a közös ágyban egyedül.

Külön ágyban, mégis együtt

Drága Bélámnál az alvás nem együtt történt, hanem külön. Drága Bélám háza akkora volt, mint egy sokszobás panzió – amikor először mentem hozzá, majdnem ki is tolattam az udvarról az autómmal, mert azt hittem, rossz helyen járok.

A meghitt együttléteink a több mint ezer négyzetméteren olykor egymás keresgélésével is kiegészült, ami néha muris is volt, de a vigyor elég hamar lefagyott az arcomról, amikor először maradtam ott éjszakára, és este 10-kor drága Bélám megkért, hogy menjek át a másik szárny egyik szobájába, mert ő 7 éve egyedül alszik, habár csak 3 éve elvált.

Az együttalváshoz az ember valamiért különösen ragaszkodni képes, holott a másik sokszor úgy szuszog, hörög, horkol, hogy szinte elviselhetetlen, netán az illető oly módon foglalja el az ágy kétharmadát, hogy az szinte már sértő.

Nem is beszélve a közös fürdőszoba-használat buja és intim jellegéről, közben aztán gyorsan eljutva az egymás előtt pisilés fontosságáig… . Mert hogy ez utóbbit sokan annyira fontos kapocsnak tartják, hogy ebből aztán azt szűrik le: kapcsolatuk ettől igazán intim.

Külön lakószárnyban lakva persze nem hogy közös pisilésre vagy együtt ébredésre, netán egymás kiflipózos ölelésére sincs sok lehetőség, hanem az ember többnyire egyedül mos fogat, egyedül öltözik, és a férfi azt sem nézi végig, amint a nő borotválja magán a nuniszőrt…

A különalvás, pláne, ha még külön fürdőszoba is jár hozzá, egy külön életforma. Eleinte zavart, de az az igazság, hogy ez egy kiváltságos állapot valójában. Ha az egyik több intimitásra vágyik, akkor átmegy a másikhoz. Ha nulla intimitásra vágyik, nem nehéz elkerülni.

Az együttlét végeztével persze valakinek mindig el kell hagynia a szobát – és ezt meg kell szokni.

Amikor ez a kapcsolat véget ért, nem a különalvás volt az oka. Sőt, azt kell mondjam, egy év alatt átértékelődött bennem az a sértődöttség, amit korábban már csak attól is éreztem, ha a pasim arra kért, hogy használjam a másik fürdőszobát, mert kettő van, és miért nyomorogjunk ketten egyben.

A különalvás új fejezetet nyitott az életemben. Ma már el tudom képzelni, hogy lehet úgy együtt élni, egymást szeretni és tisztelni, hogy mindenkinek van olyan saját tere, amit a másik nem tölt be unos untalan.

Azóta számos más példát begyűjtöttem, és meglepő, hogy igazán régóta együttélőknél a különalvás mennyire gyakori. A leggyakoribb ok a horkolás vagy ha a másik nyitott ablaknál alszik télen is. A megvalósulás feltétele pedig a külön szoba vagy külön ágy megléte, pl. amikor a gyerekek kinőnek a házból.

Királylányos álmainkban a különalvás általában nem szerepel. Pedig meglepően sokan élnek - külön hálva - együtt.

Pezsgő

Koccintás. Ünnep, koccintunk. Buborékos, méltóságos, keskeny pohár falán gyöngyöződik a buborék, kicsapódik a pára. Hideg, zamatos, és karcolja a torkot.

Pukkan a dugó, pukkan a buborék, csiklandozza a pohár falát, a szádat.

Koccintás, tisztelgés, ünnep.

Koccintás, nevetés, kéj.

Megbabonáz.

Készülődés, a pezsgőhöz készülődés kell.

Hűtés, az fontos; hogy az illata, zamata tökéletes legyen. Pont akkor és pont ott.

Figyelem, tisztelet. Tökély.

Szervírozás: pukkanjon, de csak kicsit, az úgy elegáns. Valami teljesen egyedi hang, tompa puff, pukkan a dugó, valaki készül. Valaki ad. Kitölt, felszabadulnak a buborékok, cikáznak át az üvegből, nem cseppenhet mellé, minden tökéletes kell, hogy legyen.

A Pohár: magas, vékony falú, hosszú szárú. Hogy hideg maradjon, hogy élvezd a szemeddel a gyöngyök játékát, hogy csiklandozza az orrodat a felszökő buborék, a nemes illat.

Alkalom, amihez ünneplőbe burkolod a tested, vagy lecsupaszítod egészen.

Alkalom. Akarom.

És koccan a két pohár. Szemembe nézz, szemedbe nézek. Tisztelet, szeretet. Elismerés, vágy, szerelem, egymásra nézünk, koccintunk.

Elegáns, szép. Mosolygás is. Diszkrét, elfojtott, vagy hangos, és harsány. Hol és kivel.

Kortyolás, apró, kicsi kortyok, kiélvezve a pillanatot, az ízt és a csiklandozó buborékot. Még, akarom, még egy kortyot.

Oldódás.

Buborékok a felszínen, pillantások a magasban, koccintások, érintések. Pohár széle a szájhoz ér, mosoly, nevetés. A kéz pedig a kézhez ér.

Oldódás.

Tisztelgés? Inkább a vágy, hogy még egy korty, még egy pillanat, egymásra nézés.

Érintés. A pohárhoz, hozzám. Kezembe adod, újra töltöd.

Mosoly, és a vágy. Hogy érezd a pezsgést, a mozgást, a magasba vágyódást. Hogy feloldódhass, hogy ujjaddal játsz a pohár falán lecsapódó párával. Hogy érints. Üveget, nedveset, szépet. És feloldódj, és eggyé válj. Az ízzel, a buborékokkal, a párával és a vággyal.

Igen, a pezsgő ünnep. A vágy ünnepe.  A magasba szárnyalás vágya.

(Én 35 éves koromig nem ittam pezsgőt. Ja, mert más alkoholt se. Miről maradtam le??!!)

Mint üzenet a palackban, úgy jött az álom - II. rész

A menedzsert felszarvazta a csaja. Én ekkortájt kerültem a képbe. Végig asszisztáltam heteken át. Én voltam a Terézanyu. Aztán teltek a hónapok, én már a közös nyaralásunkról faggattam, ő meg nem válaszolt. Aztán júniusban már alig keresett. Aztán júliusban már dolgozni is alig bírtam, mert persze néha előkerült. Augusztusban épp találkoztunk még egyszer, válaszolt egy sms-re és nem látta, hogy mögötte állok épp. Egy nő írt. Szerelmemnek nevezte a managert, aki az én szerelmem is volt! Mi a fene ez a tumultus itt!, gondoltam. A dráma kitört. Mint kiderült, a nőnek volt egy kisgyereke is, és elvált volt. Tudtam, a managert is foglalkoztatta már a saját maga múlandósága. Engem is az enyémet. Néha beszéltünk is erről. Azt is tudtam, hogy önző ember és fél az apaságtól, az elköteleződésről. Elég nagy nőcsábász volt korábban…. Már ötven felé járt. A mi időnk viszont ekkor lejárt…. Hetek múlva azt álmodtam, hogy megy a manager egy fehér folyosón, két oldalt két kisgyerek, a manager fogja a kezüket, rám néz és azt mondja:  „tudod, én ezt a helyzetet most nagyon élvezem.” Így értettem meg, hogy ez a pasi most gyakorol. Azért ezt a nőt választotta, mert ennek van gyereke. Én az erős, dolgozó, szingli nő voltam, aki kikaparta a szarból, hogy ő most megnyerhesse a főnyereményt.

A menő IT cégtulajdonossal nem egy városban laktunk. Aztán új megélhetést és több pénzt kellett keresnem. Ezért én is Budapestre költöztem. Ő onnantól kezdve nem ért rá. Azt éreztem, hogy attól fél, mintha rá akarnék akaszkodni. Mondtam, ha elhagy, én akkor is odamegyek, mert nem miatta, hanem magam miatt megyek. Találtam munkát, igazán jó kis karriert és pénzt. Azonban két év múlva is bosszantott, hogy ez a dúsgazdag ember azt hitte, azért jövök ide Budapestre, hogy eltartassam magam vele. Meg voltam bántva és sértve. Aztán az IT-s fickóval álmodtam. Ajtót nyitott, de a háta mögött egy nő suhant el, így nem tudtam vele beszélni. De három hét múlva újraálmodtam ugyanezt a jelenetet. Álmomban megint ajtót nyitott. És akkor beolvastam neki. Kb. 40 percen át mondtam és mondtam és mondtam - álmomban. Majd felébredtem. Tudtam, hogy most jött el a pillanat, hogy a valóságban is megtegyem. Felhívtam. Másnapos volt, buli után, nagyon nem számított a hívásomra. Szinte szó szerint elmondtam neki, amit aznap éjszaka álmomban. Most is kb. 40 percig tartott. Ő csak hallgatott. Közben ki is józanodott. Lelki szemeimmel láttam, ahogy összesorvad szégyenében. Valóban attól félt, hogy rá akarok akaszkodni. És nagyon bánja, hogy szó nélkül elfutamodott, hogy ítélkezett rólam, és hogy így megbántott. És ha a jövőben bármiben, DE BÁRMIBEN a segítségemre lehet, akkor bármikor hívjam fel, sőt megkért, hogy egyszer majd hívjam fel. Próbált vezekelni, éreztem a hangjában. Megnyugtattam, hogy soha többé nem fogom keresni. Nem fogok róla álmodni sem– se álmomban, se a valóságban többé.

Álmomban velem vagy

Hosszú ideje nem alszol már mellettem, de én minden este jó éjszakát kívánok neked, amikor bevackolom magam a takaró alá.

Ha látok egy hazafelé igyekvő alakot hátizsákkal az utcán, elképzelem, hogy te sietsz hozzám edzésről. Ha kinézek az ablakon, és látom a vörösen izzó naplementét, magam mellé gondollak. Pedig nagyon messze vagy. Nem csak kilométerekben.

Mégis, minden hazaérkezésnél gondolatban- vagy néha hangosan köszönök is neked, azt gondolva, hogy ez így jó. Csukott ajtó mögött skizofrén módon, csukott szemekkel álomba merülve mellettem vagy.

Egyre halványabb a sziluetted, már nem nézegetem rongyosra a fényképeket, nem olvasgatom a leveleidet, agyban elengedtelek, agyban továbbléptem. Vagyis én maradtam.

Sőt, felépítettem egy olyan életet, ahol már nincs is helyed, ahol órára, percre be vannak osztva a napok, ahol szerelem feladatok és munkák mellett egyre kevesebb utálatos dolgot kell csinálnom a megélhetésemért.

De elég-e, ha a munka a szerelem? Ha nincs kivel megosztani a szakmai sikereket, az apró örömöket, vagy épp kudarcokat?

Elég-e az a kifelé mutatott magabiztosság, amit az elmúlt hónapokban magamra borítottam? Elég-e, ha álmomban velem vagy?

Elég-e az élet egyedül?

Tudom a választ. Agyban jó vagyok, csak szívügyekben nem.

Tudom a választ:

Nem.

Mint üzenet a palackban, úgy jött az álom - I. rész

Ott állt a szobaajtómban a fuvarozó, és szomorúan nézett rám. Mögötte egy női árnyalak suhant el. Hirtelen felébredten, felültem az ágyban és azt mondtam: 30 nap. Tudtam, hogy kábé egy hónapunk van még együtt. Hiszen most álmodtam meg! A 28. napon szakítottunk. Gyakorlatilag kiprovokáltam, mert nem akartam a feleség mellett a második lenni. Tudtam, hogy nem leszünk sokáig együtt. De azt nem tudtam, hogy a „lejárati időt” meg is álmodom! Én provokáltam ki, hogy ő fejezze be. „Tartanom kellett a határidőt”, mondhatnám...

Béla is nős volt, aki szintén el akarta hagyni miattam a családját, de aztán ő sem tette, – persze, neki is elmondtam a statisztikát, miszerint a félrekefélők 95%-a végül mégsem válik, mert jobban sajnálja a lamináltpadlót, az új konyhabútort és a kutyát a kutyaházzal együtt otthagyni, mint vállalni a váltást és az újrakezdést, esetleg a nulláról. Ja, hát a gyerekekről már nem is beszélve. Na, így járt a Béla is. Amíg álmodozott az én lelkem kontójára, addig minden nagyon simán ment. Aztán kirúgták a munkahelyéről, lebukott a felesége előtt. Majd bele haltam, hogy vége kell legyen. Egy nap megírtam a szakítólevelet. Elhatároztam, hogy soha többé nem fogom beengedni a kapun – soha többé. Eddig mindig visszaengedtem. Tipikus. De most egy álom segített. Négy éjszakán át álmomban megjelent Béla, hol egy utca sarkán állva, hol a munkába menet úton, állt a távolban és szomorúan engem nézett. Négy éjszakán nézett így rám szomorúan Béla – álmomban. Egyre nagyobb sóhajokkal aludtam el, egyre jobban tudtam, hogy búcsúzunk. Az 5. éjszaka már nem jött Béla. Megerősödtem. Tudtam, hogy soha többé nem lépheti át az ajtóm küszöbét. Tíz év múlva ismét álmodtam vele. Álmában bocsánatot kért – mindenért.

Álmomban megjelentél

Álmomban megjelentél, velem voltál. Ez nem az, mikor rólad álmodom. Veled álmodtam, része voltál a történetemnek.

Egykor, évekkel ezelőtt jelentél meg először, amikor még alig ismertelek. A valóságban ismerkedtünk, s én szokás szerint bizonytalankodtam. Bizonyítékra vágytam, s kaptam. De nem a való életben, hanem alvás közben, álmomban. Te voltál a bizonyíték, hogy szerethető vagyok. Álmomban egy vízparton voltunk, sziklák közt. Én azt hittem egyedül vagyok, de akkor te jöttél, megleptél, átöleltél. S velem maradtál. A valóságban is.

Aztán teltek az évek, s nem álmodtam veled. Mert az enyém voltál a valóságban. Mert veled éltem a valóságban az álmaim, a terveim, egészen addig, míg be kellett látnom: neked nincsenek terveid velem, te csak a gondtalan mát éled meg velem, de nincs reményteljes holnapunk, vagy legalábbis nem együtt.

Elengedtelek. Újabb álmok jöttek, gyötrők, el nem engedők. Kérdéseken és a múlton vívódtam, a mi lett volna ha logikáján. De ezt a helyzetet nem tudtam megoldani, sem álmomban, sem a valóságban.

Egy ideig még kerestél. Telefonáltál, időnként találkoztál velem. Beszélgettünk, sétáltunk, de már nem öleltél át, hiszen nem voltál az enyém, másé lettél.

Azt, hogy másé lettél, egy újabb álom bizonyította, nem is olyan rég. Ritkán álmodom, a legtöbbször nem is emlékszem, mi játszódott le alvás közben, de most nagyon tudtam minden képet, hangot, érzést. Újra velem voltál, közeledtél, csaknem átöleltél. De akkor bejött a képbe valaki, egy másik, ő. Azt mondta, hogy az övé vagy, véglegesen. Ekkor ébredtem fel. Ez ébresztett fel igazán.

Azóta újabb álmot várok, reményt hozót, szerelmeset. Várom, hogy valaki átöleljen. Álmomban, vagy a valóságban.

Egyedül

Hónapok óta egyedül élek, függetlenül, a magam akarata, ritmusa szerint. Na, jó, a munkám ritmusa szerint. De egyedül.

Magányosan? Nem mindig, szerencsére, de néha nagyon el tud hatalmasodni rajtam ez az érzés.

Hiába figyelnek rám sokan, hiába hívhatok fel sok ismerőst, családtagot, igazán nincs kire számítanom a hétköznapokban. Jó ez, persze - hajtogatom.

Hiszen nem kell korán kelni azért, hogy reggelit készítsek, tízórait, ebédet dobozoljak, vasaljak, és senkit sem kell a fürdőből terelgetni, hogy esetleg én is bejussak öt percre. És nem kell hazasietni, hogy főzzek, mossak, nem kell cipekedni a boltból, semmit nem kell. Csak azt, amit én szeretnék. De szeretnék néha szólni. Valakihez, aki válaszol, aki kérdez.

És nincs kihez szólni, nincs kit átölelni, nincs kiből erőt meríteni, és hiába hajtogatom, hogy erős, és önálló vagyok, azért ez nem minden este jellemző. Már nem sírok, régóta, ez is valami.

És már nem is valakiért sírtam, hanem magamért, a hülye, elhibázott, félretervezett és félreértelmezett életemért. A nem létező álmaimért sírtam. Már nem sírok.

Az egyedüllétemet nem akarom őrült pasizós bulikba fojtani, nem akarok internetes társkeresőkön névtelenül szexelni az éterben valami őrülttel, aki nyílván rajtam kívül még 100 másik lánnyal partyzik, és nem akarok én senkit sem megismerni, mert mások szerint hozzám illő lenne.

Nem akarok hozzám illőt, nem hozzám illőt; robbanást akarok és tüzet.

Nem akarok megfelelni, nem akarok hülye elvárások szerint választani:

„Hú, legalább egyetemi diplomája legyen, saját lakása, de Budán, és nagy kocsija, meg menő vállalkozása, és magas legyen meg izmos és fekete, meg kék szemű, és még ne legyen gyereke, ne legyen exbarátnő, ne legyenek haverok, szeresse a művészetet, ne nézzen verekedős filmet, mindig hozzon virágot, és tőlem akarjon gyereket, miután feleségül vett Balin. Vagy Vegasban. Lánykérés szigorúan Párizsban, Róma határeset, és a szülei is vallásosak legyenek, meg lehetőleg jómódú polgárcsaládból, hú, vidéki, az gáz…” zsong az agyamban a sok hülyeség, amit jó tanácsként a barátoktól, ismerősöktől, jóakaróktól kapok.

Nem akarok elvárás listát gyártani, nem akarok összefutni senkivel, aki engem is próbálna beskatulyázni valami hülye rendszerbe, ami őszerinte a tökéletes nő, a gyermekei anyja.

Egy idézet ötlött fel bennem, amit éppen tőletek kaptam anno. Márai írása: “Ha az embereknek nem tetszik, hogy így, vagy úgy élsz, másképpen, mint ahogy egyszer, valamilyen kényszerűség vagy félreértés parancsára megfogadtad nekik: ne bánjad. Nem az embereknek élsz. De ha magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod…”

Hát ezért nem alkuszunk, ezért nem alkuszom én sem. Inkább egyedül, mint mások által tökéletesnek tartott látszat-kapcsolatban.

Nagynéném mondta nekem egyszer: “Kislányom, a magány és az egyedüllét között nagyon nagy a különbség. Egy idős barátnőm a férje mellett él 30 éve, és nagyon magányos. Én egyedül élek, de nem vagyok magányos. Csak egyedül élek.”

Istennők

Nők, angyalok, pufókak, szépek, múzsák és anyák, gyönyörűek vagy suták.

Nők a reneszánszban, Boticellitől Tiziánóig, vagy egész máskép(p) Klimttől.

Nők, akik tartják a világot, ahogy Kriszti mondaná, a női tulajdonságok megtestesülnek az egész világon, a természetben, vagy a természet testesül meg bennünk.

Istennők, rajongások tárgyai, női. Változatos kavalkád a szépség ideálja a különböző korokban, a különböző művészetekben, és teljesen egyedien csapódik le bennünk, mai nőkben, ez a sokféle „szép”, ez a sokféle rajongás.

Reneszánsz női képek - mivel a művészek megrendelésre festettek női arcokat, nem sugárzik egy festmény tekintetéből sem olyan hév, mint a férfi portrékról. Más irányultságúak voltak a festők…

A női istenek ábrázolása pedig hagyományos, szőke, hosszú haj, angyali tekintet, semmi extra, sőt, mai szemmel inkább csúnya arcok.

Hú, a gyerekképek egyenesen ijesztőek!

Van egy elmélet, mely szerint magunkban hordozzuk a görög istennők archeotípúsait. Van, aki Athéné harciasságát és éles eszét viseli magán, van aki a házitűzhely őrzője Hesztiaként, s van, aki az anyai ragaszkodással Perszephonévé válik. Jobban megnézve egyik istennő sem tökéletes. Sőt, tökéletlenségük teszi őket egyedivé. Miben vagyunk mi isteniek és miben tökéletlen emberiek?

Nők, istennők, a nő, az istennő. Mennyiféle lehet, mennyi mindenért imádható, tisztelhető.

Szépség és ragyogás. Ezek fontos tulajdonságai az istennőnek.

De mitől ragyog? Mitől szép? A női tulajdonságoktól?

Nem, attól ragyog, hogy valaki szépnek látja, valaki érdemesnek találja arra, hogy ragyoghasson. Hogy a szikra fellobbanjon a szemében, és égjen a tűz, amit aztán folyton táplálni kell az imádattal, a hódolattal, hogy ne hunyjon ki a láng.

Szép vagy, csinos vagy, jól nézel ki. Hú, nem is tudok mit kezdeni ezekkel a kifejezésekkel. Nem tudok istennő lenni, vagy csak felemásan.

Éveken át, ha azt mondta nekem egy férfi: “De csinos vagy!”, gyorsan rávágtam, hogy “ó hát ez a ruhám már 5 éves”, vagy hogy “á, dehogy is”, de a legjobb az volt, amikor így reagáltam: “… na térjünk vissza a tárgyra”.

Egy tréner barátom éveken át mutatta a tükröt a dicséreteivel, és mindig figyelmeztetett, hogy válaszoljak igazi nő módjára, köszönjem meg és csak mosolyogjak, élvezzem ki, ha bókolnak nekem. Tanuljam meg végre élvezni azt, hogy nő vagyok! Nem is tudom ….5 évembe tellett??

Egy apró trükk, szép ruha, szép cipő, és egyszerre istennő lehetek akár én is.

Igen, tudom, hogy szép, mármint a ruha, és talán nem olyan gáz rajtam, na de hogy én ebben emberek közé? Én a farmeros, pólós lány? Akire mindig rá kell szólni, hogy most szép legyél. Miért nem vagyok minden nap az? Miért nem járok minden nap szoknyában, harisnyában, csizmában?

Miért nem akarok minden nap Istennő lenni? Passz. Jobb elbújni.

Hát, aki meg akar venni, az farmerban vegyen meg, aztán leszek az Istennője, amikor és ameddig imád.

Furán hangzanak a bókok, a ma megint gyönyörű vagy, elkápráztat a mosolyod, és a többi. Nem tudok mit kezdeni velük.

Én évekig nem istennő voltam, hanem egy tartozék, egy testrész, egy alkatrész valakiben. Az elején sem nagyon istennősködtem, úgy rémlik.

Ne arra emlékezzenek, mi van rajtad, hanem arra, mit mondasz.

Lehetünk istennők csak úgy saját magunkért? Mikor nincs, aki istennővé tegyen, azzá varázsolhatjuk-e saját magunkat? A külcsín, a ruha, a smink hozzátesz, vagy elvesz a természetességünkből? Akkor kezdtem sminkelni magam, amikor fel mertem vállalni a nőiességem. Akkor vágattam le a hosszú hajam, amikor már tudtam, rövidebb frizurával is lehetek vonzó nő. S akkor kezdtem nőisen öltözködni, szoknyát, szép cipőt és táskát hordani, mikor éppen elhagytak, megaláztak, nem szerettek. Én így csaltam elő magamból az istennőt. Az istennőt, aki néha darabos, szögletes, néha férfias - mert ilyen szerepbe kényszerül-, de legbelül talpig nő finom vonalakkal és puhasággal.

Ha valaki engem akar, az tudja, hol és hogyan imádhat. Ha valaki más Istennőt akar, azt is megtalálja. Ha egyszerre többet, és jól csinálja, rajta.

Én csak akkor ragyogok, ha meggyújtanak. És addig leszek az Istennője, ameddig szikrát kapok.

Istennőnek lenni napi 24 órában nagy fáradtság. Szép lassan kell belejönni, és meg kell tanulni élvezni. Ahogy meg kell tanulni értékelni, hogy istennők lehetünk valakinek az életében.

És meg kell tanulnunk értelmezni a többi Istennő üzenetét. Legyen az ókori, reneszánsz vagy éppenséggel a barátnőnk.

Mondd, te kit választanál?

Találós kérdés: Ha döntened kellene, hogy egy nálad sokkal fiatalabb vagy nálad sokkal idősebb társat válassz magadnak, akkor te kit választanál? A majd 1o évvel ifjabb, hozzád képest csaknem éretlen Tibit, vagy a majd két évtizeddel idősebb, talán már túlérett Tibort? Mire vágyunk? Kire vágyunk?

Internetes társkereső oldalon előbb-utóbb csaknem minden egyedülálló “kiköt”. Van, aki csak gyors tájékozódás miatt megy fel egy ilyen oldalra, hogy megnézze, vannak-e hozzá illő egyedek, pasik, vagy csajok, akiknek esetleg ő megfelelhet, vagy akik neki megfelelnek. Aztán vannak a bátrak, akik regisztrálnak és profilt hoznak létre, és naponta lelkesen várják az ellenkező neműek jelentkezését, vagy lelkesen like-olják a másik oldal profilját. A kevésbé elszántak kicsit passzívan nézelődnek, még az is lehet, hogy regisztrálnak, de csak álnéven - nem kiadva saját magukat. Hiszen nem mindenki akarja kitenni az ablakba, hogy éppen egyedül van és vágyik valakire.

Nos, én voltam már nézegető, bátor és kevésbé elszánt is. Egyik sem vezetett eredményre. Beáldoztam rá hónapokat, napi 1o percet, esélyt adtam levélváltásoknak, személyes találkozónak, néhány randevúnak, s a végén mégis egyedül püfölöm a billentyűzetet a témában érdekelt és tájékozott egyedként.

Én néhány éve egy napig voltam tagja egy ilyen társkeresőnek, de pánikszerűen menekültem az első egy-két bemutatkozó levél után.

A profil törlésére akkor került sor, amikor az én Tiborom egy hasonló levéllel várt a virtuális postaládámban:

“Szia! Tibor vagyok 45 éves, 165 cm és 130 kg.” - eddig semmi probléma, lehet egy mackó is kedves társ. Na, de a folytatás….

“Tudom, hogy dagadt vagyok, büdös is, mert izzadok, és szuszogok, horkolok, néha a gyaloglás is nehezemre esik. De imádom a hedonizmust, gyakran vinnélek elegáns éttermekbe a luxus autómon, és ha elviseled a nehéz természetemet, kárpótollak a balatoni vitorlásomon. Gyakran járok jachtozni az Adriára, ajándékokkal kényeztetlek, ha leszel a dekoratív kiegészítőm.”

Hukk, annyira nem gondolom magam dekoratívnak, kiegészítőnek meg pláne nem, szóval, tudtam, a probléma az én agyamban, az én agyammal van.

Talán már túl tájékozott és tapasztalt is vagyok a témában. Olvastam könyveket, a témába vágó “szak”cikkeket, beszélgettem barátokkal, kollégákkal, pszichológussal, lelkitárssal, s a végén mégsem lettem elég okos ahhoz, hogy megtaláljam a másik felem.

Vagy nem is kell okosnak lenni ehhez? Sőt, inkább legyünk “buták”, akik beugranak a “tetszikelős”, “csókküldős”, udvarlós leveleknek? Akik még elhiszik, hogy pár mutatós kép, egy kicsit egyedi bemutatkozó szöveg alapján több ezer jelölt közül pont minket választanak. A két szép szemünkért, vagy másért.

Legyünk buták, akik lelkesen like-oják a csivavát tartó, kigyúrt férfitesteket, aki elájul egy “Őszinte és mély kapcsolatra vágyom” vagy “Keresem a másik felem” jeligétől?

Próbáljuk ki, mit tud az ifjú Tibi? Igen, igen, igen.

Ha elég nyitott vagy a nyári kalandokra, ha még belefér az életedbe, idődbe egy lazább kapcsolat, akkor neked is ajánlom Tibit!

Receptre írnám fel időnként magunknak, 35 feletti nőknek a 30 alatti pasikat! Néhány hétre, titokban! Egész addig, míg tart az az elemi kémia, amikor fejvesztve dobod le a bugyidat magadról!

Tibivel persze vagy egy kölcsön kecóban, vagy a te lakásodban találkozol, nem mutatod be a barátaidnak, nem ismered a haverjait, de nem is érdekel. Heti egy-két alkalommal imádod, majd amikor kezdene beléd szeretni, kilépsz.

Mert nem gyereket akarsz magadnak, hanem pasit. Bár Madonna elég jól elvan a fiatal szeretőjével, nekem a minden napok nem működtek volna az ifjú lovagommal.

Hogy én lennék a gonosz, könnyűvérű, kiélt öregasszony? Nem hiszem.

Csak próbálom a határaimat, és keresem a másik felemet. És mivel a bugyimon kívül az agyamat is szeretném eldobni, okosan lelépek.

Sajnos én buta nem vagyok, nem annak születtem. Tanultam, dolgoztam, tapasztaltam, néha elbuktam, felálltam és tovább mentem. És mennék most is tovább, ha lenne merre, ha lenne kivel. Mert választék az van, de a választás nehéz.

Egy kattintásnyi távolságra vár a boldogság, vagy éppen sok egy kattintással örök keresési folyamatot működtetek….

Szóval Tibi vagy Tibor? Én a kettő között keresem az én Tibcsimet, talán létezik. Ha igen, jelentkezzen “A még nem adtam fel” jeligére.

Vonatzaj

Előző életemben lehet, hogy vasutas voltam. Mondom ezt, hiszen életem eddigi szakaszában többet vonatoztam, mint más egész életében. Vonat vitt öt éven át középiskolába a több mint egy órányira fekvő megyeszékhelyre, vonattal utaztam egyetemi tanulmányaim városába, minden héten vasárnap este oda, csütörtök-pénteken vissza. Egyszer össze is számoltam, mennyi kilométert és pénzt emésztett fel a tanulmányaim során a vasút, egy világkörüli út illetve egy kisebb ingatlan kijönne belőle.

A vonatozás azonban nem csak kilométereken keresztüli zakatolást jelentett, hanem hozott sok barátságot, s talán még szerelmet is. Legtöbbször ugyanazokkal az arcokkal utaztam ugyanazon a vonalakon. Hiszen hozzám hasonlóan többszáz diák fúrta fel magát ugyanarra a járatra vasárnaponként, vagy hazafelé a hét vége előtt. A diákok között voltak rendszeres útitársak, akikkel együtt utaztunk, egymásnak helyet foglaltunk, akikkel együtt ütöttük el a haszontalan időt, vagy éppen együtt készültünk a következő vizsgára. S igen, az útitársak között voltak szerelmek, vagy majdnem-szerelmek.

A vonaton akkor is ismerős lett az ismeretlen, ha sosem mutatkoztunk be egymásnak. Ha hetente látjuk egymást ugyanott fel- és leszállni, egy idő után köszönés nélkül lettünk ismeretlen ismerősök. Sőt, köszönni sem kell, hogy értsük, érezzük a másikat, hogy éppen rájöjjünk: nyomasztják az órák, egy beadandó feladat, vagy csak úgy lazán elvan.

A vonatról leginkább a be nem teljesült szerelmek maradtak meg. Szomszéd városban felszálló köbcös legény, aki nem annyira a zsánerem, de mégis a kisugárzása sejtet valamit. Rendszerint ugyanakkor és ugyanott száll fel, észrevesz, de mégis kerül, köszönés, bemutatkozás pedig még véletlenül sem jön össze. Több évig kerülgetjük egymást, hogy utána más életúton fusson tovább a vonatunk. Mert túl félénkek voltunk egymáshoz. Aztán a véletlen persze produkál meglepetést, s szembejön egyszer egy bevásárlóközpontban feleséggel, gyerekkel. Talán megismert, én őt igen.

Másik szerelem-ismerős: a mindig velem utazós. Humoros, haverozós, kihagyhatatlan társaság. Ha kell lelazít a poénjaival, ha kell épp felhúz a vizsgákra való készüléssel, de sosem hagy hidegen. Nem tudom, hogy mit érzek, vagy érzek-e valamit. Egészen addig, amíg ki nem derül: ő talált magának barátnőt, komolyat, szépet, okosat, s innentől kezdve nem fog ráérni velem utazni. Na ekkor jön a kutyára a gőzmozdony és esik le a tantusz, hogy mit is jelentett ő nekem. Gyűlölöm a lányt, s főként magamat, hogy így elblicceltem ezt a lehetőséget. Rég nem vonatozunk már, rég nem láttuk egymást, de a híreket a sikeres pályájáról és családi gyarapodásáról azért megkapom.

A vonat pedig robog tovább, most éppen nélkülem. Másoknak hoz szerelmeket, találkozásokat és reményeket.